Ez egy nagyon mély kérdés. Mert nem csak arról van szó, hogy valami elmaradt, hanem arról is, hogy valami soha nem történt meg, vagy már nem is fog…..  – egy mondat, egy pillantás, egy elismerés: „Büszke vagyok rád, Kislányom – Kisfiam….”

És amikor ez az egyszerű mondat hiányzik, akkor a gyermek – legyen akár már felnőtt – sokszor egész életében bizonyítani próbál. Munkában, párkapcsolatban, családban, teljesítményben, túl-kompenzálva. De közben belül egy hang halkan suttog: Miért nem vagyok elég jó az anyám – apám szemében?

Nem is feltétlenül maga a hiány fáj a legjobban, hanem az a belső kapaszkodás, hogy „egyszer majd” megkapom. A vágy, hogy majd ha egyszer mégis büszke lesz rám, ha egyszer megölel, ha egyszer bocsánatot kér… – ez a remény az, ami újra meg újra megsebez.

Beletörődés vagy bölcs elfogadás?

Az egyikben ott van a fájdalom bénító súlya.
A másikban ott van az élet tisztelete, a saját méltóságunk újrafelfedezése.

Beletörődni annyi, mint feladni. Mint amikor valaki lehajtott fejjel mondja: „Ez van. Ezt kaptam. Ez jutott.” A beletörődésben ott a keserűség, a tehetetlenség érzése, hogy nincs választásom.
De az elfogadás nem ezt jelenti. A bölcs elfogadás azt mondja: Ez történt. Ez a valóság. Nem tudom meg nem történtté tenni, de tudok választani, hogyan viszonyulok hozzá.
A bölcs elfogadásban erő van. Ott nincs tagadás, de nincs megadás sem. Csak egy halk, de határozott döntés:
Nem engedem, hogy az, amit nem kaptam meg, elvegye azt, ami még előttem áll.
Nem cipelem tovább azt, ami nem az enyém.
Elengedem az elvárást, hogy a múlt változzon, és elkezdek a jelenben élni – úgy, ahogyan nekem jó.

Ez nem gyávaság. Ez mély bátorság. És mély tisztelet önmagunk felé.

Nem mindig a szüleinktől kapjuk meg azt, amire igazán vágyunk. És ez nem csak egy személyes fájdalom, hanem egy mély társadalmi beidegződés is. A társadalom sokszor azt sugallja: a szülőt nem szabad bírálni, a szülőt szeretni kell, a család szentségét nem illik megkérdőjelezni.
De mi van akkor, ha a család nem biztonságot, hanem sebzettséget jelent?
Mi van, ha a tisztelet nevében újra és újra meghazudtoljuk a saját érzéseinket?
Az igazi felnövés ott kezdődik, amikor felbontjuk ezeket a belső érzelmi, lélektani szerződéseket. Amikor azt mondjuk:
Én döntöm el, kinek engedem közel magamhoz a szívemet.
Nem a vér kötelez – hanem a valódi kapcsolódás.
És ettől még lehet szeretet, lehet tisztelet – de nem automatikus, hanem tudatos. Nem azért, mert „kell”, hanem mert valami igaz, emberi, kölcsönös dolog születik meg közben.
Ez nem lázadás. Ez gyógyulás.

Miért nem érdemes bárkinek a szeretetéért végig szenvedni az életünket?

Az élet túl rövid ahhoz, hogy végig a szülői szeretet hiányára épüljön. Aki csak a szülői szeretet hiányát próbálja betölteni újra és újra, az úgy él, mintha még mindig gyerek lenne egy zárt ajtó előtt, és nem venné észre, hogy közben felnőtt lett… és a kulcs most már nála van.
Nem azért vagyunk itt, hogy újra meg újra visszamenjünk ugyanahhoz az ajtóhoz, amit talán sosem nyitottak ki nekünk. Az a vágy, hogy „hátha egyszer majd” – megeszi az életidőnket.
Közben elmegy mellettünk az a szeretet, ami már most ott lenne. A kapcsolatok, ahol nem kell bizonyítanunk. Az öröm, amit nem valaki jóváhagyása hitelesít. A szabadság, hogy önmagunk lehessünk akkor is, ha a szülő sosem volt képes igazán látni minket.
A szülői szeretet fontos. De nem szent. És ha nincs, vagy nem olyan, amilyenre szükségünk lenne, attól még megérdemeljük a szeretetet. Mert nem attól leszünk szerethetők, hogy valaki (valaha) rábólintott – hanem mert emberek vagyunk. Érző, vágyakozó, szeretni képes lények.

Az élet akkor kezdődik igazán, amikor elengeded a bizonyítás vágyát – és elkezded élni azt, ami valóban a tiéd.

Mit lehet tenni, ha a szülő végleg hátat fordít – látszólag minden ok nélkül, és nem is hajlandó erről beszélni?
Először is: tisztázzuk magunkban, hogy ez nem rólunk szól.
A másik ember döntése az ő történetének a része. Lehet benne félelem, szégyen, meg nem oldott múlt, saját fájdalmak, amelyek miatt nem képes kapcsolódni. De ettől még nem vagyunk kevesebbek. Nem vagyunk hibásak. Nem vagyunk elutasításra méltók.
Másodszor: engedjük el a fantáziát, hogy ha „még egy kicsit jobbá válunk”, „ha még egy utolsó üzenetet írunk”, akkor majd megnyílik az ajtó. Lehet, hogy ez soha nem fog megtörténni.
És ez fáj. De nem reménytelen. Mert a gyógyulás nem a másik viselkedésétől függ, hanem attól, hogyan kezdünk el másképp gondolni magunkra.

Nem a szülő döntése határozza meg az értékünket.
Nem a hallgatása dönti el, hogy érdemesek vagyunk-e szeretetre.
És nem az ő bezárkózása írja le, hogy mire vagyunk képesek az életben.

A gyógyulás útja az, amikor – fájdalommal, de tisztán – kimondjuk:
Ez nem az én terhem. Én élek tovább. Én szeretek tovább. Én leszek az, aki megérti önmagát. És aki nem zárja be a szívét mások előtt.

Ez nem felejtés. Ez felszabadulás.

Nem áldozhatod fel a felnőttkorodat a gyerekkorodnak.
A gyermekkori fájdalom nem határozhatja meg azt, hogy hogyan élj most. Az, hogy mi történt akkor, az nem a mi döntésünk volt. De az, hogy hogyan reagálunk rá, hogyan építjük fel a jövőnket, az már teljesen rajtunk múlik.
Túl vagyunk rajta. Itt az idő, hogy a gyermekkori sebeket ne a felnőtt életünk részévé tegyük. Az, hogy most hogyan érezzük magunkat, hogy milyen kapcsolatokat alakítunk ki, hogyan bánunk önmagunkkal – mindez már a felnőttek szabadsága. És azt már mi alakítjuk.
Ne hagyd, hogy a múlt uralja a jelenedet. A gyermekkori fájdalom nem érdemel annyi figyelmet, hogy beárnyékolja a felnőttkori életedet. Az új lehetőségek, a gyógyulás és az önmagunk iránti tisztelet most van előttünk.

A választás és döntés jogának jelentősége

A választás jogát nemcsak az adja, hogy képesek vagyunk döntéseket hozni, hanem az is, hogy megtanuljuk felelősséggel vállalni a döntéseink következményeit. Az életünk minősége nemcsak attól függ, hogy milyen körülmények között születtünk, hanem attól is, hogyan reagálunk ezekre a körülményekre. A választás nemcsak lehetőség, hanem felelősség is – egy lehetőség arra, hogy ne csak passzívan sodródjunk az eseményekkel, hanem tudatosan formáljuk a saját történetünket.

Amikor felismerjük a saját döntéseink hatalmát, elszakadunk a külső elvárásoktól, amelyek akár a családból, a társadalomból vagy a múltból eredhetnek. A választás szabadsága az, ami lehetőséget ad arra, hogy az életünket mi irányítsuk, és ne hagyjuk, hogy mások döntései határozzák meg a saját sorsunkat.

Ezért fontos, hogy bátran válasszunk, még akkor is, ha a döntés kockázatokkal jár. A valódi szabadság nem a kényelmes, biztos választásokban rejlik, hanem abban, hogy a nehezen meghozott döntések révén válunk önálló, tudatos felnőtté. Amikor megtanuljuk, hogy mi vagyunk azok, akik választunk, és nem csak reagálunk – akkor válunk igazán szabad emberré.

Sokszor fájdalmasan szembesülünk azzal, hogy akik nekünk fontosak, nem biztos, hogy viszont is úgy éreznek irántunk. És ez nem mindig a mi hibánk. Ahogy Müller Péter írja:

„Néha tudomásul kell venni, hogy nem vagyunk olyan fontosak másoknak, mint ők nekünk… Ha valaki azt akarja, hogy jelen legyek az életében, az helyet csinál benne.”

Ez nem kegyetlenség, ez valóság. És a felismerés felszabadító is lehet. Mert innentől kezdve nem mások ígéreteiben, elérhetetlenségében, vagy következetlenségében keressük az értékünket. Hanem magunkban. Aki igazán akar minket, az jelen lesz. Aki nem, annak az életében nem nekünk kell könyörögve helyet kérni. Hanem dönthetünk úgy, hogy megajándékozzuk magunkat egy kölcsönös, valódi, tiszta kapcsolattal – önmagunkkal és másokkal is.

A szeretetre befogadás kell, ha nincs, akkor csak üres ígéretek és csalódások maradnak.
Sokan azt gondolják, hogy a szeretetnek magától kellene működnie – hogy valahogy be kellene áramolnia az életükbe anélkül, hogy ők bármit is tennének érte. De az igazság az, hogy a szeretet nem jön könnyen, ha nem engedjük meg magunknak, hogy befogadjuk. Ha a szívünket elzárjuk, ha a fájdalmak, csalódások falat húznak körénk, akkor bárki is próbálkozik, nem fogunk képesek lenni észrevenni, hogy őszintén szeret minket.

A szeretet befogadása nyitottságot és sebezhetőséget kíván, amit nem mindenki mer vállalni. De amikor ezt megadjuk magunknak, amikor engedjük, hogy a szeretet ne csak a szavakban, hanem az érzéseinkben is megjelenjen, akkor képesek leszünk igazán kapcsolódni – önmagunkhoz és másokhoz egyaránt. A szeretet akkor lesz valódi, ha van hozzá befogadó tér, ha nem félünk attól, hogy elér minket. És lehet, a szülők is ezzel küzdöttek életük során, csak ők nem tudták átfordítani! De Te már tudatosabb vagy, változtathatsz!

Ki tart benne a gyermekiségben? Ki nem enged felnőni?

El tudod e képzelni, hinni, hogy ezen trauma és utóhatásai nélkül is tudsz élni? Önmagadat tutujgatva nem lesz előrelépés!

Amikor a múlt irányítja a jelent

Vannak helyzetek, amikor újra és újra ugyanott találjuk magunkat. Ismétlődő helyzetek, rossz érzések, csak más szereplőkkel más körülményben, de a lényeg ugyanaz. Előre akarunk lépni – dönteni, vállalni, kiállni –, de valami mindig visszaránt. Olyan, mintha valaki belül nem engedne… mintha nem is mi döntenénk. Mintha még mindig gyerekek lennénk egy felnőtt testben.

De ki az, aki benntart ebben az állapotban?
És hogyan lehet kilépni ebből a láthatatlan börtönből?

A gyermekség fogsága

Gyakran nem is tudatosul bennünk, hogy nem a jelen helyzet nehézsége tart vissza, hanem egy régi, belénk vésődött minta. Egy gyermeki én-rész, aki nem kapott választ, aki nem élhette meg önmagát, aki alkalmazkodni kényszerült, akit nem hagytak dönteni, akit kiszolgáltak, akit irányítottak – persze nem rossz szándékkal.  De ennek az a következménye, hogy évszámokban felnőttként is az a gyermek van jelen, kormányoz, mint egy kis hajós kapitány – miközben már felnőttél, és komolyabb dolgokról szól az élet!

Ez a gordiuszi csomó érzését kelti először: elvárjuk magunktól a felnőttséget, miközben a tudatalatti újraírja a forgatókönyvet, és még csak baromira se volt cselekvési- vagy szülői mintánk arról, hogyan is kellene létezni felnőttként, nem hogy még belső feszültségtől mentesen élni.

Amikor a szülő tart” fogva”

Észrevétlen. Még ő irányít, ő mondja meg Neked mi a jó, mindent megbeszélsz vele. És észre sem veszed, hogy még mindig a gyermeki vagy, pedig elmúltál már 40,50 ….. Persze az maradsz neki, de önmagadon belül minek érzed magad? Hogyan „kezelnek” Téged? Elfogadnak annak, akivé felnőttként válltál? Büszkék Rád? Érdekli Őket mi van Veled? Támogatnak lelkileg, ha éppen az a helyzet adódik? Kontrollálnak vagy szabadon hagynak döntéseidben? Sőt, ha ellentmondasz, akkor mentális háborút indítanak ellened? Sértődöttek, dacosak, nem hívnak, kitagadnak? És Te nem érted mi a jó fene történik!
És mi ebben a Te szereped? Az, hogy meddig hagyod ez! Nem, nem ismerhető fel azonnal, hogy a szerepek mélyen nem változnak, de érdemes ezeket a kérdéseket feltenni, és sok választ fogsz kapni. A helyzetedről, magadról, értékrendedről, irányaidról, önfelvállalásodról. Arról, aki TE vagy, és aki nem egy utánzat akar lenni! Sőt, még önmaga gyermekkori utánzata sem!
Nem, nem kell ehhez lázadni, támadni, csak lenni, aki VAGY! És aki elfogad és szeret, annak magyarázkodni sem kell!

Érhettek olyan lelki traumák is gyermekkorodban, amire Te nem is igazán emlékszel, nem ragadt meg konkrétan a vizuális vagy érzésbeli kép a fejedben, érzésedben, de vannak bizonyos élethelyzetek, amik azt mutatják, hogy ezek létező traumák, amik nincsenek feldolgozva a múltadból.

Gyermekkorodban magadra hagytak sokáig egyedül. Otthagytak, elhagytak, elmentek, eltávoztak.
Nem kaptad meg a számodra szükséges figyelmet, ölelést, szeretetet
A szüleid/tanáraid mindig döntést hoztak helyetted, nem hagytak véleményt nyilvánítani, választani.
Testvérek a családban sokszor harcot vívnak a szülők figyelméért, és olykor némelyik szülő előbbre is emeli egyik gyermekét, mint a másikat, így itt is érhet trauma.

Miért történnek ismétlődések?

Az agyunk (és a lelkünk) biztonságot keres – még akkor is, ha ez a „biztonság” valójában ismerős fájdalmat jelent. Ezért ismételjük a múltat. A gyermekségben rekedt részeink újra és újra próbálják „kijavítani” a történteket – például másoktól várják, hogy végre elismerjenek, hogy meghallják őket, hogy szeressék őket. Mert gyerekként nem varták nyakunkba a felelősséget, nem kellett nagy dolgokról dönteni lykor nehéz következményekkel…. De már nem a szüleinkkel élünk. Hanem a párunkkal, a főnökünkkel dolgozunk, vagy saját gyermekeinkkel járjuk az utat. És így visszük tovább a történetet. Viszed tovább a Tiedet, vagy már mást szeretnél magadból adni?

Gyakorlati megoldások – Hogyan engedheted felnőni magad?

1. Ismerd fel, melyik helyzet váltja ki belőled a gyermeki reakciót.
   Mikor érzed magad kicsinek, tehetetlennek, elárultnak, figyelmen kívül hagyottnak?

2. Adj nevet az érzéseidnek és a belső gyerekednek.
   Pl.: „Ez most az a részem, aki mindig úgy érezte, hogy nem elég jó.”
   Ettől már nem te vagy az érzés, hanem te vagy az, aki figyeli.

3. Beszélj hozzá, mint egy belső szülő.
   Megnyugtatóan, elfogadóan. Mondd el, hogy most már te itt vagy vele.
   Hogy ma már felnőttként másképp dönthetsz.

4. Gyakorold a jelenben maradást.
   A tudatos légzés, testérzések figyelése segít visszatérni a mostba, ahol te vagy a döntéshozó.

5. Engedd meg, hogy többféle én-rész egyszerre létezzen benned.
   Nem kell elnyomnod a gyermeki részt – csak már ne ő vezessen. Tartsd kézen, de te maradj a kormány mögött.

Gyakorlati példa – Amikor a jelen boldog lehetne, de valami lehúz

Van egy férfi vagy egy nő.
Szeret kapcsolatban lenni, vágyik a közelségre, az intimitásra.
Azt mondja: „Ez a nő/férfi fontos nekem, minden jól van…”
…és mégis. Amikor együtt vannak, valami bekapcsol.
Egy láthatatlan váltó átbillen benne – és egyszer csak jön a levertség. A fáradtság. A kedvtelenség.
Mintha a teste-lelke vészjelzést küldene: „Ez túl sok… menekülj.”

De mi történik ilyenkor?

A tudattalan felébred – és ismétel

Lehet, hogy ez a férfi gyermekként csak feltételek mellett érezhette, hogy szeretik.
Lehet, hogy az anyai közelség egyben nyomás is volt – mindig jó fiúnak kellett lenni, nem volt tér a dühre, a külön véleményre.
Így az intimitáshoz egy mélyen beégett félelem társult: ha közel engedek valakit, akkor elveszítem magam.
A kapcsolat = kontroll, lemondás, önfeladás.

Ezért történik meg most is, hogy a jelen boldog lehetne… de a múlt szól bele.
A teste emlékszik. A lelke védekezik.
És jön a fáradtság, mint védelmi mechanizmus: ha kimerülsz, nem kell kapcsolódni.

Mit tehetsz ilyenkor?

Legelső sorban ne csinálj mantrát abból, hogy „ez nem ilyen egyszerű.” Mert addig nem is lesz az, amig ezt egy egész életen át tartó harcnak hiszed. Lehetnek benne nehezebb hullámok, de azok is elmúlnak!

Először is törekedj arra, hogy felismerd, hogy a tünet (depresszió, fáradtság) nem a jelen kapcsolat ellen szól. Ez egy önmegfigyelési folyamat, amikor rajtakapod magad, amikor belép az érzés!
Tudatosítsd, hogy ez egy régi lelki sebből fakad. Ez nem őrület, hanem emlék. A gyermeki éned próbálja védeni magát, nehogy ugyan az a bántás érje.

Kezdje el megfigyelni, mikor kapcsol be ez az érzés.
Mi előzi meg? Egy mondat? Egy érintés? Egy várakozás a másik részéről? Hogy viselkedsz, amikor felismered? Ez nagyon fontos: milyen érzés és gondolat van Benned, megrekedsz benne (tehát a gyermeki éned van jelen), vagy felismerve megköszönöd, hogy megmutatta magát, de azonnal más mellett döntesz! Nem hagyod, hogy az érzés fogva tartson.

Kommunikálj a partnereddel.
Nem kell tökéletesen megfogalmazni – már az is óriási lépés, ha azt mondja:
„Van bennem valami régi érzés, ami néha előjön. Szeretnék jelen lenni veled, és dolgozom azon, hogy ne ez irányítson.”

Ne akarj „megoldani” azonnal mindent, de legyen elvárásod magad iránt, hogy ez nem egy életed végéig tartó folyamat kell, hogy legyen. Ebben a mi a hited? Ősbizalmad? Hogy képes vagy rövid idő alatt átfordítani, és nem húz magával az örvény.
A gyógyulás nem sprint. De minden egyes tudatos reakció egy lépés a szabadság felé.

A felnőttség nem azt jelenti, hogy mindent tudunk, hanem azt, hogy hajlandóak vagyunk tanulni, változtatni, választani, dönteni, felelősséget vállalni, ami túlmutat az önsajnáló gyermeken, a megmagyarázó felnőttön.

Mikor fog véglegesen eltűnni ez a reakció?

Amikor már nincs rá szükség.

Ez a belső védekezés – ez a depresszív, kimerült, „elhagyom magam” állapot – nem véletlen van jelen.
Ez nem a szeretet ellen van, hanem a túlélésért jött létre.
Amíg a tudattalan úgy érzi, hogy a közelség veszélyes (mert elveszíted magad, mert kontrollálnak, mert visszaélhetnek vele), addig aktiválja a fáradtságot, hogy kivonja magát a helyzetből.

Ez a reakció akkor tűnik el, amikor a belső gyermek végre megtapasztalja, hogy már nincs veszély.
Amikor már nem kell menekülni.
Amikor a felnőtt én kitart mellette, és azt mondja:

„Igen, itt a kapcsolat. De most már én döntök. Nem kell többé megvédened engem ettől. Már biztonságban vagyunk.”

Ez nem egyik napról a másikra történik.
De minden egyes tudatos felismerés, megélt érzés, meghozott újfajta döntés lefarag egy darabot a régi reakcióból.
Olyan ez, mint egy emlékező izom: ha nem gyakorlod, elgyengül.

Lesznek visszaesések?

Lehetnek, de a hullámok csendesednek majd, mert nagyobb lesz a Jelen és a Cél, mint a múlt és a trauma, és egyre több idő telik el két mély szakasz között, de volt olyan ügyfelem már, akinek annyira elege lett ebből az egész ahogy Ő mondta „cirkuszból”, hogy napok alatt képes volt úrrá lenni, és átfordítani a helyzetet.

Tehát az ismétlés az, amikor magával ragad. A tudatos jelenlétben nem ragadsz bele a gondolatba, érzésbe, képes vagy fókusszal váltani!

 

A cél az, hogy ne az érzések vezéreljenek, hanem Te irányítsd önmagadat! Hogy tudd, a múltad nem a jelened!

És hidd el: megérkezik.

Amikor a felnőtt éned megsértődik az olyan,

mintha magadat tologatnád babakocsiban……

Volt már olyan, hogy valaki nem válaszolt az üzenetedre, vagy éppen beszéltél valakihez, és egy pillanatra nem figyelt Rád …. és te órákon át forgattad a fejedben, hogy „Biztos nem számítok neki” vagy „Már megint nem figyelnek rám…”?
Esetleg egy beszélgetés közben nem úgy reagáltak rád, ahogy szeretted volna – és hirtelen olyan dühös lettél, mint egy kisgyerek, akinek elvették a lapátját a homokozóban?

Bármennyire is érett, tudatos és spirituálisan fejlett felnőttek vagyunk (vagy szeretnénk lenni), van egy részünk, aki még mindig ott ül a sarokban duzzogva, vagy éppen sírva kiabál: „És velem mi lesz?!”

Ez a rész a benső kisfiú vagy kislány. A gyermeki Éned, aki valamikor megtanulta, hogy a figyelem, a szeretet, az elfogadás feltételekhez kötött. És amikor ezek a feltételek most, felnőttként nem teljesülnek (például nem írnak vissza időben, nem értik meg, amit mondunk, vagy nem figyelnek úgy, ahogy mi szeretnénk), akkor ő újra előbújik, és követli a jussát. Amikor cserben hagyott gyermekkorodban egy felnőtt, anyukád, apukád, családtagod, bárki, akkor ahhoz volt egy rossz érzésed, ami felnőttkorban bekapcsol, ha hasonló helyzetbe kerülsz! A különbség az, hogy közben eltelt x évtized! És az agy, az a huncut tudatalatti előtérbe inkább a kevésbé jó dolgokat helyezi, mint azt, hogy milyen volt például, amikor minden figyelem a Tied volt, amikor meghallgattak, odafigyeltek Rád. De Te követelnéd ugye a folyamatos törődést, és bizony felnőtt korban van benne olykor szünet…..

Mi történik ilyenkor?

• A felnőtt énünk háttérbe szorul.

• Elvárásokba kapaszkodunk.

• Elkezdünk kivetíteni: „Biztos nem szeret”, „Nem számítok neki”, „Direkt nem válaszol”, „Mások mindig fontosabbak…”

• Ahelyett, hogy kérdeznénk, érzünk. Feltételezünk. Vádolunk – legalábbis belül.

• És mindenekelőtt: nem tudunk várni. Nem bírjuk ki. Nem tanultunk meg türelemmel lenni magunkkal és másokkal.

Pedig a felnőtt lét egyik legnagyobb ajándéka – és kihívása – a türelem.

Megtanulni megállni…

Felnőttként már megtanulhatjuk, hogy az elvárások helyett választásaink is vannak.

És itt jön a coachként ismert mágikus kérdés:
Mi lenne, ha most nem a sértett kisgyermek válaszolna?

Mi lenne, ha először megállnál egy pillanatra, és megszólítanád ezt a belső kisgyereket?

„Látom, most fáj, hogy nem figyeltek rád. Itt vagyok veled. Fontos vagy. Kérdezzük meg, kommunikáljunk, miért nem figyelnek ránk! Érsük meg együtt!”

Ez nem gyengeség. Ez kapcsolódás. Önmagaddal. Ez az a pillanat, amikor felnőttként vállalod a felelősséget az érzéseidért, és nem várod mástól a megnyugvást, amit gyerekként talán nem kaptál meg.

Egy kis gyakorlat:

Amikor legközelebb megsértődsz, állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg magadtól:

• Ki szól most belőlem? A felnőtt vagy a kisgyerek?

• Mire van igazán szükségem ebben a pillanatban?

• Hogyan tudnám én megadni magamnak azt, amit másoktól várok?

• Megengedhetem-e magamnak, hogy várjak egy kicsit, ítélkezés nélkül?

Ez nem arról szól, hogy soha többé nem érinthet meg valami. Hanem arról, hogy választásod van.
Hogy dönthetsz másképp.
Hogy gyakorolhatod a türelmet – magaddal és másokkal is, mert ha ezt felismered, és helyén kezeled, akkor egy rakás konfliktustól kíméled meg magadat (is).

És talán, ha elégszer választjuk a szeretetteljes figyelmet önmagunk felé, egyre ritkábban fog előbújni az a sértett kisgyerek – mert tudja, hogy végre van valaki, aki mindig ott lesz vele.

Nehezen engedjük el a gyermeki énünket, igaz – nem is kellene egészen. Hiszen ő hordozza a spontaneitást, a játékosságot, a kreativitást, az őszinte öröm képességét. Ő az, aki tud még lelkesedni egy naplementéért, egy szelet dinnyéért vagy egy kedves mosolyért.

De a felnőtté válás felelőssége mégis egyfajta határvonal.

Ez a határ nem azt jelenti, hogy kizárjuk vagy elnyomjuk a bennünk élő gyermeket. Épp ellenkezőleg: kapcsolatba lépünk vele – de már nem hagyjuk, hogy ő vezessen.

Ha szeretnéd megteremteni az egyensúlyt, akkor először el kell ismerned mindkét részed létjogosultságát.
És meg kell tanulnod azt is, hogy mikor ki beszél benned.

A gyermeki énnek van helye – de nem a kormány mögött.
A felnőtt énnek pedig van feladata – de nem a tagadás.

A valódi belső biztonság ott születik meg, amikor ezek a részeink nem egymás ellen dolgoznak, hanem egymásért.
Amikor a felnőtt meghallgatja a gyermeket. És amikor a gyermek bizalommal rá tud bízni valamit a felnőttre.

Ez az az egyensúly, amiben már nem rohanunk a gyors válaszok, az azonnali figyelem és a kivetített elvárások után.
Ez az az állapot, amiben már nem kell megsértődni, mert megtanultunk várni, figyelni, kapcsolódni.