Mit tehet az a gyermek, akire a szülei sosem voltak őszintén büszkék rá?

Ez egy nagyon mély és finoman olykor kérdés. Mert nem csak arról van szó, hogy valami elmaradt, hanem arról is, hogy valami soha nem történt meg, vagy már nem is fog…..  – egy mondat, egy pillantás, egy elismerés: „Büszke vagyok rád, Kislányom – Kisfiam….”

És amikor ez az egyszerű mondat hiányzik, akkor a gyermek – legyen akár már felnőtt – sokszor egész életében bizonyítani próbál. Munkában, párkapcsolatban, családban, teljesítményben, túl-kompenzálva. De közben belül egy hang halkan suttog: Miért nem vagyok elég jó az anyám – apám szemében?

Nem is feltétlenül maga a hiány fáj a legjobban, hanem az a belső kapaszkodás, hogy „egyszer majd” megkapom. A vágy, hogy majd ha egyszer mégis büszke lesz rám, ha egyszer megölel, ha egyszer bocsánatot kér… – ez a remény az, ami újra meg újra megsebez.

Beletörődés vagy bölcs elfogadás?

Az egyikben ott van a fájdalom bénító súlya.
A másikban ott van az élet tisztelete, a saját méltóságunk újrafelfedezése.

Beletörődni annyi, mint feladni. Mint amikor valaki lehajtott fejjel mondja: „Ez van. Ezt kaptam. Ez jutott.” A beletörődésben ott a keserűség, a tehetetlenség érzése, hogy nincs választásom.
De az elfogadás nem ezt jelenti. A bölcs elfogadás azt mondja: Ez történt. Ez a valóság. Nem tudom meg nem történtté tenni, de tudok választani, hogyan viszonyulok hozzá.
A bölcs elfogadásban erő van. Ott nincs tagadás, de nincs megadás sem. Csak egy halk, de határozott döntés:
Nem engedem, hogy az, amit nem kaptam meg, elvegye azt, ami még előttem áll.
Nem cipelem tovább azt, ami nem az enyém.
Elengedem az elvárást, hogy a múlt változzon, és elkezdek a jelenben élni – úgy, ahogyan nekem jó.

Ez nem gyávaság. Ez mély bátorság. És mély tisztelet önmagunk felé.

Nem mindig a szüleinktől kapjuk meg azt, amire igazán vágyunk. És ez nem csak egy személyes fájdalom, hanem egy mély társadalmi beidegződés is. A társadalom sokszor azt sugallja: a szülőt nem szabad bírálni, a szülőt szeretni kell, a család szentségét nem illik megkérdőjelezni.
De mi van akkor, ha a család nem biztonságot, hanem sebzettséget jelent?
Mi van, ha a tisztelet nevében újra és újra meghazudtoljuk a saját érzéseinket?
Az igazi felnövés ott kezdődik, amikor felbontjuk ezeket a belső szerződéseket. Amikor azt mondjuk:
Én döntöm el, kinek engedem közel magamhoz a szívemet.
Nem a vér kötelez – hanem a valódi kapcsolódás.
És ettől még lehet szeretet, lehet tisztelet – de nem automatikus, hanem tudatos. Nem azért, mert „kell”, hanem mert valami igaz, emberi, kölcsönös dolog születik meg közben.
Ez nem lázadás. Ez gyógyulás.

Miért nem érdemes bárkinek a szeretetéért végig szenvedni az életünket?

Az élet túl rövid ahhoz, hogy végig a szülői szeretet hiányára épüljön. Aki csak a szülői szeretet hiányát próbálja betölteni újra és újra, az úgy él, mintha még mindig gyerek lenne egy zárt ajtó előtt, és nem venné észre, hogy közben felnőtt lett… és a kulcs most már nála van.
Nem azért vagyunk itt, hogy újra meg újra visszamenjünk ugyanahhoz az ajtóhoz, amit talán sosem nyitottak ki nekünk. Az a vágy, hogy „hátha egyszer majd” – megeszi az életidőnket.
Közben elmegy mellettünk az a szeretet, ami már most ott lenne. A kapcsolatok, ahol nem kell bizonyítanunk. Az öröm, amit nem valaki jóváhagyása hitelesít. A szabadság, hogy önmagunk lehessünk akkor is, ha a szülő sosem volt képes igazán látni minket.
A szülői szeretet fontos. De nem szent. És ha nincs, vagy nem olyan, amilyenre szükségünk lenne, attól még megérdemeljük a szeretetet. Mert nem attól leszünk szerethetők, hogy valaki (valaha) rábólintott – hanem mert emberek vagyunk. Érző, vágyakozó, szeretni képes lények.

Az élet akkor kezdődik igazán, amikor elengeded a bizonyítás vágyát – és elkezded élni azt, ami valóban a tiéd.

Mit lehet tenni, ha a szülő végleg hátat fordít – látszólag minden ok nélkül, és nem is hajlandó erről beszélni?
Először is: tisztázzuk magunkban, hogy ez nem rólunk szól.
A másik ember döntése az ő történetének a része. Lehet benne félelem, szégyen, meg nem oldott múlt, saját fájdalmak, amelyek miatt nem képes kapcsolódni. De ettől még nem vagyunk kevesebbek. Nem vagyunk hibásak. Nem vagyunk elutasításra méltók.
Másodszor: engedjük el a fantáziát, hogy ha „még egy kicsit jobbá válunk”, „ha még egy utolsó üzenetet írunk”, akkor majd megnyílik az ajtó. Lehet, hogy ez soha nem fog megtörténni.
És ez fáj. De nem reménytelen. Mert a gyógyulás nem a másik viselkedésétől függ, hanem attól, hogyan kezdünk el másképp gondolni magunkra.

Nem a szülő döntése határozza meg az értékünket.
Nem a hallgatása dönti el, hogy érdemesek vagyunk-e szeretetre.
És nem az ő bezárkózása írja le, hogy mire vagyunk képesek az életben.

A gyógyulás útja az, amikor – fájdalommal, de tisztán – kimondjuk:
Ez nem az én terhem. Én élek tovább. Én szeretek tovább. Én leszek az, aki megérti önmagát. És aki nem zárja be a szívét mások előtt.

Ez nem felejtés. Ez felszabadulás.

Nem áldozhatod fel a felnőttkorodat a gyerekkorodnak.
A gyermekkori fájdalom nem határozhatja meg azt, hogy hogyan élj most. Az, hogy mi történt akkor, az nem a mi döntésünk volt. De az, hogy hogyan reagálunk rá, hogyan építjük fel a jövőnket, az már teljesen rajtunk múlik.
Túl vagyunk rajta. Itt az idő, hogy a gyermekkori sebeket ne a felnőtt életünk részévé tegyük. Az, hogy most hogyan érezzük magunkat, hogy milyen kapcsolatokat alakítunk ki, hogyan bánunk önmagunkkal – mindez már a felnőttek szabadsága. És azt már mi alakítjuk.
Ne hagyd, hogy a múlt uralja a jelenedet. A gyermekkori fájdalom nem érdemel annyi figyelmet, hogy beárnyékolja a felnőttkori életedet. Az új lehetőségek, a gyógyulás és az önmagunk iránti tisztelet most van előttünk.

A választás és döntés jogának jelentősége

 

A választás jogát nemcsak az adja, hogy képesek vagyunk döntéseket hozni, hanem az is, hogy megtanuljuk felelősséggel vállalni a döntéseink következményeit. Az életünk minősége nemcsak attól függ, hogy milyen körülmények között születtünk, hanem attól is, hogyan reagálunk ezekre a körülményekre. A választás nemcsak lehetőség, hanem felelősség is – egy lehetőség arra, hogy ne csak passzívan sodródjunk az eseményekkel, hanem tudatosan formáljuk a saját történetünket.

Amikor felismerjük a saját döntéseink hatalmát, elszakadunk a külső elvárásoktól, amelyek akár a családból, a társadalomból vagy a múltból eredhetnek. A választás szabadsága az, ami lehetőséget ad arra, hogy az életünket mi irányítsuk, és ne hagyjuk, hogy mások döntései határozzák meg a saját sorsunkat.

Ezért fontos, hogy bátran válasszunk, még akkor is, ha a döntés kockázatokkal jár. A valódi szabadság nem a kényelmes, biztos választásokban rejlik, hanem abban, hogy a nehezen meghozott döntések révén válunk önálló, tudatos felnőtté. Amikor megtanuljuk, hogy mi vagyunk azok, akik választunk, és nem csak reagálunk – akkor válunk igazán szabad emberré.

Sokszor fájdalmasan szembesülünk azzal, hogy akik nekünk fontosak, nem biztos, hogy viszont is úgy éreznek irántunk. És ez nem mindig a mi hibánk. Ahogy Müller Péter írja:

„Néha tudomásul kell venni, hogy nem vagyunk olyan fontosak másoknak, mint ők nekünk… Ha valaki azt akarja, hogy jelen legyek az életében, az helyet csinál benne.”

Ez nem kegyetlenség, ez valóság. És a felismerés felszabadító is lehet. Mert innentől kezdve nem mások ígéreteiben, elérhetetlenségében, vagy következetlenségében keressük az értékünket. Hanem magunkban. Aki igazán akar minket, az jelen lesz. Aki nem, annak az életében nem nekünk kell könyörögve helyet kérni. Hanem dönthetünk úgy, hogy megajándékozzuk magunkat egy kölcsönös, valódi, tiszta kapcsolattal – önmagunkkal és másokkal is.

A szeretetre befogadás kell, ha nincs, akkor csak üres ígéretek és csalódások maradnak.
Sokan azt gondolják, hogy a szeretetnek magától kellene működnie – hogy valahogy be kellene áramolnia az életükbe anélkül, hogy ők bármit is tennének érte. De az igazság az, hogy a szeretet nem jön könnyen, ha nem engedjük meg magunknak, hogy befogadjuk. Ha a szívünket elzárjuk, ha a fájdalmak, csalódások falat húznak körénk, akkor bárki is próbálkozik, nem fogunk képesek lenni észrevenni, hogy őszintén szeret minket.

A szeretet befogadása nyitottságot és sebezhetőséget kíván, amit nem mindenki mer vállalni. De amikor ezt megadjuk magunknak, amikor engedjük, hogy a szeretet ne csak a szavakban, hanem az érzéseinkben is megjelenjen, akkor képesek leszünk igazán kapcsolódni – önmagunkhoz és másokhoz egyaránt. A szeretet akkor lesz valódi, ha van hozzá befogadó tér, ha nem félünk attól, hogy elér minket. És lehet, a szülők is ezzel küzdöttek életük során, csak ők nem tudták átfordítani! De Te már tudatosabb vagy, változtathatsz!

A többit nem kell egyedül megtenned.

Ha szeretnéd azokat a gyakorlati lépéseket ahhoz, hogy tartós, hosszútávú egyensúlyt építs ki, és jól kezeld ezeket a helyzeket, akkor foglalj időpontot konzultációra, tisztelettel várlak!

E-mail: jakabtundi.info@gmail.com

Fotók: internet

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás