Az önfejlesztő úton tapasztalataim szerint az egyik legnehezebb kihívás ügyfeleimnek az, hogy megértsék, átgondolják, és alkalmazzák azt a nézőpontot, mi szerint az önismeret, önmegismerés, felismerés, válsztás folyamatában az egyik és első legfontosabb dolog,  ahogy beérkeztetjük magunkhoz a a külső körülményeket és a belső reakcióinkat! Elsőre ez bonyolultnak tűnik, de veszünk pár gyakorlati példát szemléltetésnek.

A folyamat: történés – érzékelés – érzet, érzés kialakulása – következő gondolat, mint reakció —- cselekvés reakció szóban, hangban, gesztusban, viselkedésben, mozdulatban, érzésvilágban, majd válaszreakció.

Ez mindig a TE mentalitásodtól, éberségedtől, állapotodtól, jelenlétedtől függ! Akkor is, ha úgy érzékeled, hogy éppen különböző idegrendszeri állapotokban ér ez Téged! Tehát ha éppen nyugalmi helyzetben, vagy éppen feszült vagy kimerült helyzetben ér impulzus, másképp reagálhatsz.

Mindig minden pillanatban van lehetőséged – ha éber vagy rá – tehát eszedbe jut -, hogy bárhogy reagálhatsz! 

Egy biztos: ha Te mereven hiszel valamiben, ahogyan AZ működik, akkor bárki bármit mondhat Neked arról, hogy hogyan könnyíthetnéd meg az életedet, vagy lehetne másképp gondolkodni, cselekedni, hogy más legyen az eredmény, hiába!
Fontos, hogy ne akarj senkit meggyőzni, megmenteni, mert a tapasztalási folyamatot mindenki megjárja, míg eljut a felismerésig, addig kapja a leckét, az ismétlődő élethelyzeteket, konfliktusokat, míg tanul belőle. Ha élete végéig kapja, akkor addig.

Nagyon fontos kiemelnem, hogy egy egész életen keresztül nagyon sok behatás éri az embereket, és ezek olykor negatív hatásukat tekintve lehetnek teljesen hétköznapi apróságok, de tragédiák is! Ez azért fontos, mert mi emberek akkor is úgy vagyunk összerakva, hogy a nagyobb traumák feldolgozásához akkor is több idő kell a tudatalattinak, ha valaki alapvetően pozitív gondolkodással él.

(Most ebben a bejegyzésben részeltesen nem érintjük a vele született betegséggel élő embereket,  illetve azokat, akik elveszítették bármilyen módon gyermeküket vagy szüleiket. A gyermekkori és felnőttkori traumák közül még a fizikai és mentális bántalmazás, ami nagyon erős utóhatásokkal bír. )

1. Hétköznapi helyzet – közlekedés

Történés: valaki bevág eléd az autópályán.
Érzékelés: veszély, hirtelen fékezés, adrenalin.
Érzet, érzés: ijedtség, majd düh („hogy képzeli ezt?!”).
Gondolat: „Az emberek felelőtlenek, nem tisztelnek senkit.”
Cselekvés/reakció: dudálás, morgás, feszültség továbbvitele.
Válaszreakció (a külvilág részéről): a másik sofőr visszaszól, integet, nő a feszültség.

Másik beérkeztetés:
„Ez most megijesztett. Jó, hogy tudtam reagálni időben.”
Érzés: hála, hogy nem történt baj.
Következmény: a feszültség gyorsabban eloszlik, a nap nem borul be teljesen.

Fontos: az érzelmi reakciót éld meg, ne állj neki ellen, a dühöt is! A kérdés mindig az, hogy egy érzelmi reakcióban az ember beleragad-e vagy sem.

2. Kommunikáció – párkapcsolati vita

 Történés: a párod ingerülten szól hozzád: „Soha nem segítesz időben!”
Érzékelés: hangos hang, vád, kritika.
Érzet, érzés: sértettség, igazságtalanság, önvédelem.
Gondolat: „Nem ért meg. Megint én vagyok a hibás.”
Cselekvés: visszavágás, bezárkózás.
Válaszreakció: a vita elmélyül.

Másik beérkeztetés:
„Most feszültség van benne, valószínűleg túlterhelt.”
Érzés: empátia, nyugalom.
Cselekvés: „Látom, fáradt vagy. Beszéljük meg kicsit később?”
Válaszreakció: a feszültség csökken, a kapcsolat stabil marad, kommunikáljam ki az érzéseimet a partner felé.

3. Munkahelyi helyzet – visszajelzés

 Történés: a főnök azt mondja: „Ez a prezentáció nem elég átgondolt.”
Érzékelés: kritika.
Érzet, érzés: szorongás, önértékelési fájdalom.
Gondolat: „Nem vagyok elég jó.”
Cselekvés: visszahúzódás, önbizalomvesztés.

Másik beérkeztetés:
„Ez most lehetőség a fejlődésre. Érdekes, mit nem látott átgondoltnak?”
Érzés: kíváncsiság, önreflexió.
Cselekvés: kérdés, nyitottság („Tudnál példát mondani, mire gondolsz?”).
Válaszreakció: konstruktív párbeszéd alakul ki, kiállni önmagadért, nyitottnak lenni a fejlődésre

4. Testérzet – betegség, fájdalom

Történés: reggel fáj a derék.
Érzékelés: feszülés, mozgáskorlátozottság.
Érzet, érzés: bosszúság, aggodalom.
Gondolat: „Már megint baj van velem.”
Cselekvés: feszültség, önsajnálat.

Másik beérkeztetés:
„A testem jelez, hogy pihenjek vagy változtassak a tartásomon.”
Érzés: odafigyelés, önszeretet.
Cselekvés: nyújtás, tudatos légzés, kíméletes mozgás,masszázs, milyen terhet cipelek…
Válaszreakció: a test hálásan reagál, a fájdalom csillapodik.

5. Belső növekedés – kudarcélmény

 Történés: nem sikerül egy projekt, amibe sok energiát fektettél.
Érzékelés: veszteség.
Érzet, érzés: csalódottság, szégyen.
Gondolat: „Nem vagyok elég kitartó / tehetséges.”
Cselekvés: elengedés, feladás.

Másik beérkeztetés:
„Ez most egy állomás. Valamit megmutatott, amit még tanulnom kell.”
Érzés: alázat, tanulás.
Cselekvés: önreflexió, újratervezés.
Válaszreakció: tapasztalatból fakadó erő, önbecsülés növekedése.

Rengeteg életpéldát lehetne felsorolni, és ha megnézed a saját életedet, biztos vagyok benne, hogy Te is sokat fel tudsz sorolni! Van olyan, amiről azt gondolod, hogy bár akkor úgy reagáltál,ahogyan, de ma már látod, hogy ha másképp teszed, akkor máshova vezet az utad?

Nem kell egyik napról a másikra „tökéletesen reagálni”. Elég, ha egy-egy pillanatban eszedbe jut, hogy megállhatsz. Lélegezhetsz. Megnézheted, mi zajlik benned valójában. És már ezzel is másfelé fordítod az életed kormányát.

Mert a fejlődés nem arról szól, hogy soha nem hibázol, vagy mindig kiegyensúlyozott maradsz. Hanem arról, hogy egyre gyakrabban vagy jelen. Egyre gyakrabban választod azt a verziódat, aki képes a megértésre, az együttérzésre, a tudatos reagálásra – önmagával és másokkal szemben is.

Az élet újra és újra felkínálja a leckéket, de minden alkalommal ad egy lehetőséget is: hogy közelebb kerülj önmagadhoz.
És talán éppen most jött el az a pillanat, hogy megengedd magadnak ezt a fajta jelenlétet. Hogy ránézz: hol reagáltál volna ma másképp? Hol lehetett volna több tér, több önszeretet, több megértés?

A felismerés mindig az első lépés. A többi innen már Benned születik meg.

 Ha úgy érzed, mélyebben szeretnéd ezt megtanulni és alkalmazni, akkor várlak tisztelettel konzultációra!

Tündi

Foglalj időpontot elérhetőségeimen: személyes vagy online találkozásra:

jakabtundi.info@gmail.com

+36209793670

A halogatás, mint viselkedési forma több okból alakulhat ki. Lehet egy olyan szokásrendszer, ami családi példa után alakult ki.  Azt érezheted, hogy nincs elég tudásod a feladat elvégzéséhez, ezért halogatod. Úgy érzed kevés idő áll rendelkezésre az adott dologhoz, azt hiszed tudattalanul, hogy ha halogatod, majd növekszik az idő.  Úgy érzed, hogy nem tudod tökéletesen megoldani és megfelelni az elvárásoknak, ezért félelmből tologatod. Nem fontos számodra annyira a téma, hogy tegyél érte valamit. Lelkileg vagy testileg rossz érzésed van a feladattal kapcsolatosan, így nem kezdel bele. Szorongással tölt el valamiért a tennivaló. Előfordulhat, hogy annyira maximalista vagy, hogy mindig találsz fontosabb, sürgősebb dolgot, amit elé helyzel.. Sőt olyan is, hogy egyszerűen lusta vagy, vagy nem számít annyira az értékrendedben a cselekvés, hogy megtedd (takarítás).

A halogatás nem „csak” időveszteség, hanem érzelmi és mentális terhet is cipel – napról napra, alattomosan.

A halogatás következményei – nem csak az idő múlik…

1. Önbecsülés csökkenése
   Minden egyes „majd holnap” után ott marad egy kis belső csalódás.
   És ha ez sokszor ismétlődik, a végén azt kezded hinni: „én már csak ilyen vagyok.”
2. Belső feszültség, szorongás, mert haladnál, de még sem teszed, erre megy az energiád, időd, és veszi el a lehetőséget minden mástól.

2. Belső feszültség, szorongás

A meg nem tett lépések súlya nem tűnik el – csak átalakul belső stresszé.
Mintha valami láthatatlan, folyamatosan visszatartana.
Néha nem is tudod pontosan, mi nyomaszt – csak érzed, hogy nem vagy könnyű.
Ez az érzés minden nap ott van, kicsit más formában.
És idővel elhiteti veled: „valami baj van velem.”

3. Lelkiismeret-furdalás és önvád

A halogatás nemcsak feszít, hanem szégyenérzetet is kelt.
Megjelenik az a kis belső hang:
→ „Miért nem csinálom meg?”
→ „Más ezt már rég letudta volna.”
Ez a hang nem inspirál – inkább lebénít.
És minél tovább marad, annál nehezebb elhinni, hogy még mindig lehetne másképp.

4. Elszalasztott lehetőségek

A lehetőségek nem mindig kopogtatnak újra.
Van, ami visszatér – de más nem.
És ezt nem mindig látjuk előre.
A halogatás ilyenkor nemcsak döntés halasztása, hanem döntés hiánya –
ami végül a sors helyettünk meghoz.
És akkor már nem választani kell, hanem elfogadni, hogy lemaradtunk, illetve ilyenkor kiadjuk a kezünkből az irányítást, de a következmény a mienk!!!

5. Állandósult belső kétely

Minél többször nem lépsz meg valamit, annál inkább elhiszed, hogy nem is tudnád.
Nem a valóság mondja, hanem az elméd:
→ „Ha eddig nem ment, valószínűleg nem is fog.”
Ez nem igaz – de ismétlésből hiedelem lesz.
És a végén már nem a feladat tűnik nagynak, hanem a saját erőd kevésnek.

Mi történik, amikor nem halogatunk?

(Avagy: a mozdulás nem tökéletes, csak igaz.)

Amikor nem halogatunk, nem feltétlenül azt jelenti, hogy minden készen van.

Nem azt, hogy nincs félelem, nincs kérdés, nincs küzdelem.

Hanem azt, hogy adunk magunknak engedélyt az elindulásra – így is.

Mert amikor nem halogatunk, akkor…

✅ nem a kétségre figyelünk, hanem a szándékra
✅ nem az elvárások vezérelnek, hanem a belső igazság
✅ nem a majd egyszer-t építjük, hanem a mostból indulunk

Nem a szenvedésre születtél! Sem a testire, sem a lelkire!

Amikor felértékeled az egészségedet, amikor teljes tudatottal azt helyezed első helyre, akkor nagyon sok olyan mentális-lelki dolog, érzés, hiány, konfliktus, harc, addigi igazságérzet, ami addig jelentőségteli volt az életedben, egyszerűen porrá válik!

Semmi és senki nem ér annyit, hogy beteggé tedd magadat! A legfontosabb szempont erre az, hogy nem áldozod be magad, nem adod el lelked, tested egy kis szeretetért, odafigyelésért, leraksz megfelelési kényszert, bizonyítási vágyat…. Rájössz, hogy nem szenvedésre születtél, és ne azért, hogy fájdalmad legyen!

Igen, az önfejlesztő út egy folyamat, de van egy pont, ahol egyensúlyba kerülsz az érzelmi és racionális érzéseddel és döntéseiddel! Képes leszel annyira önszeretet teljesen élni, hogy már nem bántod magadat, nem szabotálod magadat, nem akarsz már megfelelni senkinek! Ettől még maradhatsz kedves, alázatos, emberi!
Csak helyére kerül minden, mert az életidő olyan gyorsan pörög!

Te hol tartasz a folyamatban?
Ha segíthetek egy összegzésben és gyakorlati lépésekben, keress bizalommal!

Ha most azt mondod, hogy ez nehéz, hogy ez nem olyan egyszerű, akkor még mindig egy régi programot futtat az elméd, ez egyfajta fal a továbbhaladás előtt!

Nem, nem mindig nagyon könnyű, de ha bele sem fogsz, mindig állóvízben maradsz! Hogyvalaki egész életén keresztül egyáltalán nem foglalkozik önfejlesztéssel? Ilyen is van, az az Ő választása, és ezt mindig tiszteletben tartjuk!  És TE?

Gyere, változtassunk, megéri! Tatpasztald meg, milyen hasznos ha megtanulod, mi az, amit igazán figyelmen kell kívül hagyni az életedben, és mi az, ami nagyon is fontos! A TE értékrended szerint!

Hogy kell ezt a hétköznapokban csinálni, beinvesztálni az életedbe?

Ehhez tudok Számodra szakmai és emberi útmutatást nyújtani személyreszabottan, igényeidnek és kihívásaidnak megfelelően!

Foglalj időpontot bizalommal konzultációra, várlak tisztelettel!

jakabtundi.info@gmail.com

Kölcsönösség a Szülő-gyermek kapcsolatban….

Ha bárki magára, vagy szüleire ismer…. az csakis a „véletlen” műve…Nagyon erőteljes és fontos téma, amiről írni szeretnék. A kölcsönösség a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran elvárásként jelenik meg, de sokszor egyoldalúvá válik – akár a szülő, akár a gyermek részéről. De ez a kontraszt is megadja azt a választási lehetőséget, hogy önmagunk milyen szülők szeretnénk lenni, mivé válunk gyermekünk által, és milyen értékeket szeretnénk továbbadni!  Mi az, amit nem akarunk ismételni a szüleink mintája alapján, és érezzük azt a jogot, hogy változtathatunk évszázados értékrendeken, olyanra, amitől lelkünk nyugodt, és szeretettel átszőtt.

De nézzük a mai témánkat: (a fotó illusztráció)

 Ki bánt kit? – A szülő–gyermek kapcsolat kölcsönösségéről őszintén

Gyerekként tanítanak minket arra, hogy szeressük, tiszteljük a szüleinket. Hogy hálásnak kell lennünk, mert „ők adtak életet”. És valóban – az élet ajándék. De vajon mi van azokkal a gyermekekkel, akik nem kaptak mellé gondoskodást, figyelmet, elfogadást, vagy csak egy ideig? …..mert a szülő feltételhez kötötte a saját elvárásaira építve, hogyan kell a gyermekének élnie az életét, de nem azt kapta…. már megint a feltétel nélküli szeretet ördögkereke…..

Sokszor hallani ítélkező mondatokat:
„Szégyen, hogy nem tartja a kapcsolatot az anyjával.”
„Bezzeg régen nem lehetett így elhagyni a szülőt.”
„Nem szereti az apját? Micsoda ember az ilyen?”

De mi van a háttérben?

Van, hogy a gyermek nem elhagyja a szülőt, hanem el van hagyva. Érzelmileg, fizikailag, vagy éppen a szavak szintjén.
Van, hogy a szülő nem volt képes a szeretetre – nem azért, mert rossz ember, hanem mert ő maga is sérült, elakadt, elhagyott volt.

És igen, van, amikor egy szülő taszítja el a gyerekét. Szégyenli, kritizálja, elutasítja, kontrollálja – vagy épp csak nem érdekli. Ez fáj. Nagyon. És erről ritkán beszélünk.

Pedig a szeretet – ha valódi – nem egyirányú. Nem jár automatikusan, csak mert valaki „anya” vagy „apa”. A kölcsönösség nem elvárás, hanem lehetőség. Két ember kapcsolata, amelynek egyik fele sem kizárólag a másikért létezik.

Lehet, hogy valaki gyerekként túl sokat tett bele. Hűséges volt, csendben tűrt, reménykedett. Aztán felnőttként már nem akar ugyanabba a szerepbe visszamenni. Ez nem hálátlanság. Ez önvédelem.

És igen, vannak szülők is, akik fájdalmat cipelnek, akik nem tudtak másképp működni. Fontos őket is megérteni – de nem a gyermek rovására.

Ha valóban gyógyulni akarunk, akkor el kell kezdenünk őszintén beszélni a kölcsönösségről. Hogy nem minden szülő tud szeretni. Hogy nem minden gyermek képes megbocsátani. És hogy mindkét oldalon emberek állnak – esendő, vágyakozó, sokszor sebzett emberek.

Talán innen indulhat el egy másikfajta párbeszéd – nem a „kellene” szintjén, hanem a „hogyan is volt nekem ez?” őszinte kérdésével.

„Néha tudomásul kell venni, hogy nem vagyunk olyan fontosak másoknak, mint ők nekünk. Ezért sem hiszek az ígéretekben,a ‘majd jövök,meg ‘elmegyünk ide-oda,meg ‘majd találkozunk’,meg ‘majd kereslek’,meg ‘szeretlek,meg ‘számítasz valamit’. Mert,ha valaki azt akarja,hogy jelen legyek az életében, az helyet csinál benne.”
Müller Péter

Mit tehet valaki, ha nem keresik  a szülei, pedig igazából semmi rosszat nem tett?

Ez egy nagyon fájdalmas és összetett helyzet, amiben rengeteg érzés összegubancolódik: értetlenség, bűntudat, hiány, harag, csalódás, sőt akár szégyen is. És még nehezebb, ha a gyermeki részünk nem érti, miért nem vagyok elég fontos ahhoz, hogy felhívjon az anyám?

Először is: nem vagy egyedül. Többen élnek hasonlót, mint azt elsőre gondolnánk – csak kevesen beszélnek róla, mert egyfajta „szent tabu” övezi az anyaságot és a gyermeki szeretetet.

Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?

1. Tisztázni magadban: nem veled van a baj

Ha tényleg nem tettél semmi rosszat, ha végig mentél minden történeten a témával kapcsolatban, és mégis elmarad a kapcsolat, az nem a te értékedről szól. Sokszor a szülő saját sérülései, elakadásai, megbántottságai (amelyek akár kimondatlanul is ott vannak) okozzák a távolságtartást. De az is lehet, hogy egyszerűen nem tud adni – érzelmileg, kapcsolatilag. Sajnos olyan is van, hogy a szülő féltékeny a saját gyermekének sikereire, jól működő párkapcsolatára. Nem feltétlen tudatos ez,de benne van a bezárkózottságban! Igen, ilyenkor ez kemény kihívás az egódnak, a gyermeki énednek! Az egyik legfontosabb dolog az, hogy érzésben érezd, hogy nem gyerek vagy. Felnőttél! Ne tartsd benne magad mártírként az elhagyott gyermek szerepében, az sajnos már megtörtént, és bármit teszel, és ha bármit is tettél, és nem változott a helyzet, akkor idővel meg fog nyugodni a lelked, mert nem lehet örökre önbántalmazni magadat, hogy mit rontottál el. Vannak az életben kérdések, amire kevés vagy egyáltalán semmi választ nem kapunk.

2. Megpróbálni nyitni – ha neked fontos

Ha úgy érzed, nem tudsz békében továbblépni anélkül, hogy próbát tennél, lehet egy őszinte, nyugodt megkeresés:
„Anyu, Apa hiányzol. Én szívesen beszélnék veletek Ha van kedved, hívj fel.”
Ez lehet üzenet, levél, vagy bármilyen formában. Ne azért, hogy „megjavítsd” őt, hanem hogy önmagadhoz hű legyél. Fontos: ne várj feltétlen választ. Ez inkább a saját lelked tisztázása. Van úgy, hogy az egyik fél kevésbé tudatos, de tényleg várja, hogy a másik lépjen. Ebben az esetben jó eséllyel indul újra a kapcsolódás!

3. Engedélyt adni magadnak a fájdalomra

Hiányozhat valaki, aki nem törődik velünk. Fájhat valami, ami sosem volt igazán. És ez a fájdalom jogos. Nem kell letagadni, lekicsinyelni. Ezzel dolgozni lehet – írással, terápiával, coachinggal, önismereti munkával. A legfontosabb, hogy ne magadban akard megoldani, feldolgozni, eljesen normális, hogy ennek van egy folyamata. Ha lenyomod, akkor később dupla erővel tör felszínre.

4. Keresni az „anyai minőséget” máshol is

A szeretet, törődés és támogatás nem kizárólag a biológiai anyától jöhet. Sok nő, barát, tanító, mentor hozhat „anyai energiát” az életünkbe. És te is lehetsz saját magad számára gondoskodó, támogató. Ez nem pótlék – ez belső gyógyulás. Pótolni nem lehet, ami nincs. Nyilván a gyermeki érzés az Anya vagy Apa képéhez kötötte be mindig is azt a fajta érzést, amit tőle kaphatunk, vagy kelelne hogy kapjunk.

5. Dönteni: kapcsolat vagy határ?

Van, akinek megkönnyebbülés elfogadni: ez a kapcsolat most nem működik, és nem az én feladatom életben tartani egyoldalúan. Ez nem elutasítás, hanem határ. Kellenek határhúzások. Volt olyan ügyfelem, aki mindent, de tényleg mindent megtett önzetlenül, viszontvárás nélkül, de nem történt változás. Én nem szeretem az elengedés szót, nem is alkalmazom. Ha annak meg kell történnie, az nem elméből történik. Láttam olyan példákat is, hogy idővel a szülő rájött, hogy ez így nem jó, és önmagától nyitott újra a kapcsolatra.

De mit tegyen az a gyermek (aki egyébként már felnőtt…), akit a szülei nem hívnak fel, nem keres, nem érdeklődik iránta? Aki nem hibázott különösebben, csak egyszerűen „elfelejtődött” a szülői figyelem térképén? Várjon csendben? Vádolja magát? Vagy nyúljon újra a telefon után, hátha most más lesz? Ezek a kérdések mélyen személyesek – és fájdalmasak. Nincs rájuk egyértelmű válasz, mert mindegyik mögött ott van egy élet története, kimondatlan vágyakkal és sebekkel. De egy biztos: joga van mindenkinek ahhoz, hogy megkérdőjelezze a kapcsolatokat, hogy határt húzzon, vagy hogy újra próbálkozzon – nem a másik kedvéért, hanem saját belső békéje érdekében.

Van úgy, hogy egy családban több testvér gyermek is van. És olyan is, amikor az egyik testvért idealizálják a szülők, a másikat pedig mellőzik vagy kritizálják, az nemcsak a szülő-gyermek kapcsolatot mérgezi, hanem a testvérkapcsolatot is megnehezíti,vagy egyértelműen tönkreteheti. És ami talán a legfájdalmasabb: a saját önértékelésünket is szétzilálhatja.

És mit tegyen az a gyermek, akit a szülő nem keres, miközben a testvérét istenítik? Akinek a nevét csak akkor említik, ha kritika hangzik el, de bezzeg „a másik milyen jó, milyen okos, milyen gondoskodó”. Ez az összehasonlítás mérgező. Mert nemcsak azt üzeni, hogy nem vagy elég, hanem azt is, hogy valaki más helyetted elég. És ezt újra és újra megélni – felnőttként is – szívszorító. És bizony hiába akarnál Te segíteni, el vagy utasítva, és azt sem érted, hogy miért. Csupaszív vagy, szeretettel, gondoskodással teli, és nem kellesz.

Az ezzel való szembesülés elsőre ledöbbenthet Téged, értetlenül állsz tehetetlenül, nem kellesz. Harcolsz, küzdesz, szét szeded magad személyiségelemzéssel, kúszol a szőnyeg alatt nem tudatosan. Még sem kellesz. Vannak helyzetek, ilyenek az életben, csak erről igazán nem tanulunk….. nem vagy elég jó, nem tudtál bizonyítani, de egy idő után már nem is akarsz! FELNŐTTÉL! Nem tartozol már senkinek és semminek, ha lelkiismereted tiszta!

A megerősödés első lépése az, hogy nem hagyjuk, hogy mások mércéje határozza meg az önértékünket. A szüleink véleménye fontos lehet – de nem az igazság maga. Megerősödni azt jelenti: visszatalálni a saját történetünkhöz, a saját szívünkhöz. Felismerni, hogy az ő elfogadása nem feltétele annak, hogy értékesek legyünk. Megtanulni támaszt keresni önmagunkban, barátainkban, támogató közösségekben. És ami talán a legnehezebb, mégis felszabadító: elengedni a reményt, hogy egyszer majd úgy szeretnek, ahogy mindig is vágytunk rá – és elkezdeni úgy szeretni magunkat, ahogy mindig is megérdemeltük volna.

MERT NEM ÉLHETED LE AZ EGÉSZ ÉLETEDET ÖNBÁNTALMAZÁSBAN!

Meg lehet tanulni Önmagadat úgy a legjobban szeretni, hogy ezek a mentális fájdalmak elcsituljanak, és oda helyezd a fókuszodat, ahol igazán becsülnek, szeretnek! És önfejlesztéssel el tud jutni odáig, hogy megbocsájtasz!

Én bízom benne, hogy most, amikor olvasod soraimat, Téged elkerült ez az élethelyzet.

De ha mégsem, és segítségre van szükséged, várlak tisztelettel, jelentkezz be konzultációra!

jakabtundi.info@gmail.com