Ki tart benne a gyermekiségben? Ki nem enged felnőni?

El tudod e képzelni, hinni, hogy ezen trauma és utóhatásai nélkül is tudsz élni? Önmagadat tutujgatva nem lesz előrelépés!

Amikor a múlt irányítja a jelent

Vannak helyzetek, amikor újra és újra ugyanott találjuk magunkat. Ismétlődő helyzetek, rossz érzések, csak más szereplőkkel más körülményben, de a lényeg ugyanaz. Előre akarunk lépni – dönteni, vállalni, kiállni –, de valami mindig visszaránt. Olyan, mintha valaki belül nem engedne… mintha nem is mi döntenénk. Mintha még mindig gyerekek lennénk egy felnőtt testben.

De ki az, aki benntart ebben az állapotban?
És hogyan lehet kilépni ebből a láthatatlan börtönből?

A gyermekség fogsága

Gyakran nem is tudatosul bennünk, hogy nem a jelen helyzet nehézsége tart vissza, hanem egy régi, belénk vésődött minta. Egy gyermeki én-rész, aki nem kapott választ, aki nem élhette meg önmagát, aki alkalmazkodni kényszerült, akit nem hagytak dönteni, akit kiszolgáltak, akit irányítottak – persze nem rossz szándékkal.  De ennek az a következménye, hogy évszámokban felnőttként is az a gyermek van jelen, kormányoz, mint egy kis hajós kapitány – miközben már felnőttél, és komolyabb dolgokról szól az élet!

Ez a gordiuszi csomó érzését kelti először: elvárjuk magunktól a felnőttséget, miközben a tudatalatti újraírja a forgatókönyvet, és még csak baromira se volt cselekvési- vagy szülői mintánk arról, hogyan is kellene létezni felnőttként, nem hogy még belső feszültségtől mentesen élni.

Amikor a szülő tart” fogva”

Észrevétlen. Még ő irányít, ő mondja meg Neked mi a jó, mindent megbeszélsz vele. És észre sem veszed, hogy még mindig a gyermeki vagy, pedig elmúltál már 40,50 ….. Persze az maradsz neki, de önmagadon belül minek érzed magad? Hogyan “kezelnek” Téged? Elfogadnak annak, akivé felnőttként válltál? Büszkék Rád? Érdekli Őket mi van Veled? Támogatnak lelkileg, ha éppen az a helyzet adódik? Kontrollálnak vagy szabadon hagynak döntéseidben? Sőt, ha ellentmondasz, akkor mentális háborút indítanak ellened? Sértődöttek, dacosak, nem hívnak, kitagadnak? És Te nem érted mi a jó fene történik!
És mi ebben a Te szereped? Az, hogy meddig hagyod ez! Nem, nem ismerhető fel azonnal, hogy a szerepek mélyen nem változnak, de érdemes ezeket a kérdéseket feltenni, és sok választ fogsz kapni. A helyzetedről, magadról, értékrendedről, irányaidról, önfelvállalásodról. Arról, aki TE vagy, és aki nem egy utánzat akar lenni! Sőt, még önmaga gyermekkori utánzata sem!
Nem, nem kell ehhez lázadni, támadni, csak lenni, aki VAGY! És aki elfogad és szeret, annak magyarázkodni sem kell!

Érhettek olyan lelki traumák is gyermekkorodban, amire Te nem is igazán emlékszel, nem ragadt meg konkrétan a vizuális vagy érzésbeli kép a fejedben, érzésedben, de vannak bizonyos élethelyzetek, amik azt mutatják, hogy ezek létező traumák, amik nincsenek feldolgozva a múltadból.

Gyermekkorodban magadra hagytak sokáig egyedül. Otthagytak, elhagytak, elmentek, eltávoztak.
Nem kaptad meg a számodra szükséges figyelmet, ölelést, szeretetet
A szüleid/tanáraid mindig döntést hoztak helyetted, nem hagytak véleményt nyilvánítani, választani.
Testvérek a családban sokszor harcot vívnak a szülők figyelméért, és olykor némelyik szülő előbbre is emeli egyik gyermekét, mint a másikat, így itt is érhet trauma.

Miért történnek ismétlődések?

Az agyunk (és a lelkünk) biztonságot keres – még akkor is, ha ez a „biztonság” valójában ismerős fájdalmat jelent. Ezért ismételjük a múltat. A gyermekségben rekedt részeink újra és újra próbálják „kijavítani” a történteket – például másoktól várják, hogy végre elismerjenek, hogy meghallják őket, hogy szeressék őket. Mert gyerekként nem varták nyakunkba a felelősséget, nem kellett nagy dolgokról dönteni lykor nehéz következményekkel…. De már nem a szüleinkkel élünk. Hanem a párunkkal, a főnökünkkel dolgozunk, vagy saját gyermekeinkkel járjuk az utat. És így visszük tovább a történetet. Viszed tovább a Tiedet, vagy már mást szeretnél magadból adni?

Gyakorlati megoldások – Hogyan engedheted felnőni magad?

1. Ismerd fel, melyik helyzet váltja ki belőled a gyermeki reakciót.
   Mikor érzed magad kicsinek, tehetetlennek, elárultnak, figyelmen kívül hagyottnak?

2. Adj nevet az érzéseidnek és a belső gyerekednek.
   Pl.: „Ez most az a részem, aki mindig úgy érezte, hogy nem elég jó.”
   Ettől már nem te vagy az érzés, hanem te vagy az, aki figyeli.

3. Beszélj hozzá, mint egy belső szülő.
   Megnyugtatóan, elfogadóan. Mondd el, hogy most már te itt vagy vele.
   Hogy ma már felnőttként másképp dönthetsz.

4. Gyakorold a jelenben maradást.
   A tudatos légzés, testérzések figyelése segít visszatérni a mostba, ahol te vagy a döntéshozó.

5. Engedd meg, hogy többféle én-rész egyszerre létezzen benned.
   Nem kell elnyomnod a gyermeki részt – csak már ne ő vezessen. Tartsd kézen, de te maradj a kormány mögött.

Gyakorlati példa – Amikor a jelen boldog lehetne, de valami lehúz

Van egy férfi vagy egy nő.
Szeret kapcsolatban lenni, vágyik a közelségre, az intimitásra.
Azt mondja: „Ez a nő/férfi fontos nekem, minden jól van…”
…és mégis. Amikor együtt vannak, valami bekapcsol.
Egy láthatatlan váltó átbillen benne – és egyszer csak jön a levertség. A fáradtság. A kedvtelenség.
Mintha a teste-lelke vészjelzést küldene: „Ez túl sok… menekülj.”

De mi történik ilyenkor?

A tudattalan felébred – és ismétel

Lehet, hogy ez a férfi gyermekként csak feltételek mellett érezhette, hogy szeretik.
Lehet, hogy az anyai közelség egyben nyomás is volt – mindig jó fiúnak kellett lenni, nem volt tér a dühre, a külön véleményre.
Így az intimitáshoz egy mélyen beégett félelem társult: ha közel engedek valakit, akkor elveszítem magam.
A kapcsolat = kontroll, lemondás, önfeladás.

Ezért történik meg most is, hogy a jelen boldog lehetne… de a múlt szól bele.
A teste emlékszik. A lelke védekezik.
És jön a fáradtság, mint védelmi mechanizmus: ha kimerülsz, nem kell kapcsolódni.

Mit tehetsz ilyenkor?

Legelső sorban ne csinálj mantrát abból, hogy “ez nem ilyen egyszerű.” Mert addig nem is lesz az, amig ezt egy egész életen át tartó harcnak hiszed. Lehetnek benne nehezebb hullámok, de azok is elmúlnak!

Először is törekedj arra, hogy felismerd, hogy a tünet (depresszió, fáradtság) nem a jelen kapcsolat ellen szól. Ez egy önmegfigyelési folyamat, amikor rajtakapod magad, amikor belép az érzés!
Tudatosítsd, hogy ez egy régi lelki sebből fakad. Ez nem őrület, hanem emlék. A gyermeki éned próbálja védeni magát, nehogy ugyan az a bántás érje.

Kezdje el megfigyelni, mikor kapcsol be ez az érzés.
Mi előzi meg? Egy mondat? Egy érintés? Egy várakozás a másik részéről? Hogy viselkedsz, amikor felismered? Ez nagyon fontos: milyen érzés és gondolat van Benned, megrekedsz benne (tehát a gyermeki éned van jelen), vagy felismerve megköszönöd, hogy megmutatta magát, de azonnal más mellett döntesz! Nem hagyod, hogy az érzés fogva tartson.

Kommunikálj a partnereddel.
Nem kell tökéletesen megfogalmazni – már az is óriási lépés, ha azt mondja:
„Van bennem valami régi érzés, ami néha előjön. Szeretnék jelen lenni veled, és dolgozom azon, hogy ne ez irányítson.”

Ne akarj „megoldani” azonnal mindent, de legyen elvárásod magad iránt, hogy ez nem egy életed végéig tartó folyamat kell, hogy legyen. Ebben a mi a hited? Ősbizalmad? Hogy képes vagy rövid idő alatt átfordítani, és nem húz magával az örvény.
A gyógyulás nem sprint. De minden egyes tudatos reakció egy lépés a szabadság felé.

A felnőttség nem azt jelenti, hogy mindent tudunk, hanem azt, hogy hajlandóak vagyunk tanulni, változtatni, választani, dönteni, felelősséget vállalni, ami túlmutat az önsajnáló gyermeken, a megmagyarázó felnőttön.

Mikor fog véglegesen eltűnni ez a reakció?

Amikor már nincs rá szükség.

Ez a belső védekezés – ez a depresszív, kimerült, „elhagyom magam” állapot – nem véletlen van jelen.
Ez nem a szeretet ellen van, hanem a túlélésért jött létre.
Amíg a tudattalan úgy érzi, hogy a közelség veszélyes (mert elveszíted magad, mert kontrollálnak, mert visszaélhetnek vele), addig aktiválja a fáradtságot, hogy kivonja magát a helyzetből.

Ez a reakció akkor tűnik el, amikor a belső gyermek végre megtapasztalja, hogy már nincs veszély.
Amikor már nem kell menekülni.
Amikor a felnőtt én kitart mellette, és azt mondja:

„Igen, itt a kapcsolat. De most már én döntök. Nem kell többé megvédened engem ettől. Már biztonságban vagyunk.”

Ez nem egyik napról a másikra történik.
De minden egyes tudatos felismerés, megélt érzés, meghozott újfajta döntés lefarag egy darabot a régi reakcióból.
Olyan ez, mint egy emlékező izom: ha nem gyakorlod, elgyengül.

Lesznek visszaesések?

Lehetnek, de a hullámok csendesednek majd, mert nagyobb lesz a Jelen és a Cél, mint a múlt és a trauma, és egyre több idő telik el két mély szakasz között, de volt olyan ügyfelem már, akinek annyira elege lett ebből az egész ahogy Ő mondta “cirkuszból”, hogy napok alatt képes volt úrrá lenni, és átfordítani a helyzetet.

Tehát az ismétlés az, amikor magával ragad. A tudatos jelenlétben nem ragadsz bele a gondolatba, érzésbe, képes vagy fókusszal váltani!

 

A cél az, hogy ne az érzések vezéreljenek, hanem Te irányítsd önmagadat! Hogy tudd, a múltad nem a jelened!

És hidd el: megérkezik.