Amikor a felnőtt éned megsértődik az olyan,

mintha magadat tologatnád babakocsiban……

Volt már olyan, hogy valaki nem válaszolt az üzenetedre, vagy éppen beszéltél valakihez, és egy pillanatra nem figyelt Rád …. és te órákon át forgattad a fejedben, hogy „Biztos nem számítok neki” vagy „Már megint nem figyelnek rám…”?
Esetleg egy beszélgetés közben nem úgy reagáltak rád, ahogy szeretted volna – és hirtelen olyan dühös lettél, mint egy kisgyerek, akinek elvették a lapátját a homokozóban?

Bármennyire is érett, tudatos és spirituálisan fejlett felnőttek vagyunk (vagy szeretnénk lenni), van egy részünk, aki még mindig ott ül a sarokban duzzogva, vagy éppen sírva kiabál: „És velem mi lesz?!”

Ez a rész a benső kisfiú vagy kislány. A gyermeki Éned, aki valamikor megtanulta, hogy a figyelem, a szeretet, az elfogadás feltételekhez kötött. És amikor ezek a feltételek most, felnőttként nem teljesülnek (például nem írnak vissza időben, nem értik meg, amit mondunk, vagy nem figyelnek úgy, ahogy mi szeretnénk), akkor ő újra előbújik, és követli a jussát. Amikor cserben hagyott gyermekkorodban egy felnőtt, anyukád, apukád, családtagod, bárki, akkor ahhoz volt egy rossz érzésed, ami felnőttkorban bekapcsol, ha hasonló helyzetbe kerülsz! A különbség az, hogy közben eltelt x évtized! És az agy, az a huncut tudatalatti előtérbe inkább a kevésbé jó dolgokat helyezi, mint azt, hogy milyen volt például, amikor minden figyelem a Tied volt, amikor meghallgattak, odafigyeltek Rád. De Te követelnéd ugye a folyamatos törődést, és bizony felnőtt korban van benne olykor szünet…..

Mi történik ilyenkor?

• A felnőtt énünk háttérbe szorul.

• Elvárásokba kapaszkodunk.

• Elkezdünk kivetíteni: „Biztos nem szeret”, „Nem számítok neki”, „Direkt nem válaszol”, „Mások mindig fontosabbak…”

• Ahelyett, hogy kérdeznénk, érzünk. Feltételezünk. Vádolunk – legalábbis belül.

• És mindenekelőtt: nem tudunk várni. Nem bírjuk ki. Nem tanultunk meg türelemmel lenni magunkkal és másokkal.

Pedig a felnőtt lét egyik legnagyobb ajándéka – és kihívása – a türelem.

Megtanulni megállni…

Felnőttként már megtanulhatjuk, hogy az elvárások helyett választásaink is vannak.

És itt jön a coachként ismert mágikus kérdés:
Mi lenne, ha most nem a sértett kisgyermek válaszolna?

Mi lenne, ha először megállnál egy pillanatra, és megszólítanád ezt a belső kisgyereket?

„Látom, most fáj, hogy nem figyeltek rád. Itt vagyok veled. Fontos vagy. Kérdezzük meg, kommunikáljunk, miért nem figyelnek ránk! Érsük meg együtt!”

Ez nem gyengeség. Ez kapcsolódás. Önmagaddal. Ez az a pillanat, amikor felnőttként vállalod a felelősséget az érzéseidért, és nem várod mástól a megnyugvást, amit gyerekként talán nem kaptál meg.

Egy kis gyakorlat:

Amikor legközelebb megsértődsz, állj meg egy pillanatra, és kérdezd meg magadtól:

• Ki szól most belőlem? A felnőtt vagy a kisgyerek?

• Mire van igazán szükségem ebben a pillanatban?

• Hogyan tudnám én megadni magamnak azt, amit másoktól várok?

• Megengedhetem-e magamnak, hogy várjak egy kicsit, ítélkezés nélkül?

Ez nem arról szól, hogy soha többé nem érinthet meg valami. Hanem arról, hogy választásod van.
Hogy dönthetsz másképp.
Hogy gyakorolhatod a türelmet – magaddal és másokkal is, mert ha ezt felismered, és helyén kezeled, akkor egy rakás konfliktustól kíméled meg magadat (is).

És talán, ha elégszer választjuk a szeretetteljes figyelmet önmagunk felé, egyre ritkábban fog előbújni az a sértett kisgyerek – mert tudja, hogy végre van valaki, aki mindig ott lesz vele.

Nehezen engedjük el a gyermeki énünket, igaz – nem is kellene egészen. Hiszen ő hordozza a spontaneitást, a játékosságot, a kreativitást, az őszinte öröm képességét. Ő az, aki tud még lelkesedni egy naplementéért, egy szelet dinnyéért vagy egy kedves mosolyért.

De a felnőtté válás felelőssége mégis egyfajta határvonal.

Ez a határ nem azt jelenti, hogy kizárjuk vagy elnyomjuk a bennünk élő gyermeket. Épp ellenkezőleg: kapcsolatba lépünk vele – de már nem hagyjuk, hogy ő vezessen.

Ha szeretnéd megteremteni az egyensúlyt, akkor először el kell ismerned mindkét részed létjogosultságát.
És meg kell tanulnod azt is, hogy mikor ki beszél benned.

A gyermeki énnek van helye – de nem a kormány mögött.
A felnőtt énnek pedig van feladata – de nem a tagadás.

A valódi belső biztonság ott születik meg, amikor ezek a részeink nem egymás ellen dolgoznak, hanem egymásért.
Amikor a felnőtt meghallgatja a gyermeket. És amikor a gyermek bizalommal rá tud bízni valamit a felnőttre.

Ez az az egyensúly, amiben már nem rohanunk a gyors válaszok, az azonnali figyelem és a kivetített elvárások után.
Ez az az állapot, amiben már nem kell megsértődni, mert megtanultunk várni, figyelni, kapcsolódni.