Amikor elrejtjük a sebezhetőségünket

Sokan megtanuljuk – gyakran már gyerekként –, hogy a világ nem mindig biztonságos hely. Megtanuljuk, hogy ha túl sokat mutatunk magunkból, azzal támadási felületet adunk. Így kialakul egy védekezési mechanizmus: elrejtjük az érzéseinket, visszavesszük a hangunkat, falakat húzunk. Ezek a falak egy időre valóban védenek minket – de hosszú távon börtönné válhatnak.

Mi történik, ha elnyomjuk a sebezhetőségünket?

• Elmagányosodunk. Ha nem merjük megmutatni, hogy fáj valami, hogy félünk, vagy hogy bizonytalanok vagyunk, akkor senki sem fog tudni igazán kapcsolódni hozzánk. Így lehet, hogy sok ember vesz körül minket, mégis mélyen egyedül érezzük magunkat.

• Feszültség, szorongás, testi tünetek. Az elnyomott érzések nem tűnnek el – csak mélyre temetjük őket. Idővel azonban testi tünetek, szorongás, kiégés vagy akár depresszió formájában jelentkezhetnek. A test gyakran előbb szól, mint a tudat.

• Kapcsolati távolság. Ha nem vállaljuk a sebezhetőségünket, másokat is tudattalanul arra késztetünk, hogy ők se mutassák meg magukat nekünk. Így a kapcsolataink felszínessé válhatnak – hiányzik belőlük az őszinteség, a mélység, az intimitás.

• Önmagunk elutasítása. Minden alkalommal, amikor nem engedjük meg magunknak az érzést, amikor elrejtjük a könnyeinket, vagy túl korán „összekapjuk” magunkat, valahol azt üzenjük magunknak: „Nem vagyok így rendben.” És ez a belső üzenet idővel aláássa az önbizalmat, az önelfogadást.

Hogyan lehet gyakorolni a sebezhetőség felvállalását?

1. Kezdd magaddal – az őszinte belső párbeszéddel

Mielőtt mások előtt felvállaljuk a sebezhetőségünket, fontos, hogy önmagunkkal is őszinték legyünk. Naponta néhány perc önvizsgálat – akár írásban – csodákat tehet:

• „Ma mire vágytam, de nem kértem?”

• „Mi esett rosszul, amit elnyomtam?”

• „Mi az, amit most szégyellek vagy rejtegetek – és miért?”

A cél nem az, hogy megoldjuk ezeket, hanem hogy észrevegyük és elfogadjuk, hogy ezek ott vannak.

2. Használj „én-üzeneteket” a kommunikációban

A sebezhetőség gyakorlása a nyelvhasználatban is megjelenhet:

• Ahelyett, hogy „Te soha nem hallgatsz meg!”, próbáld így:
  „Amikor el szeretnék mondani valamit, és nem tudom, mikor figyelsz igazán, szomorúvá válok. Fontos lenne, hogy meg tudjak nyílni neked.”

Ez a fajta kommunikáció nem támad, hanem kapcsolódni akar – és ez sebezhető, mégis nagyon erős.

3. Merj apró dolgokat megosztani

Nem kell rögtön a legmélyebb traumákkal indítani. Kezdd olyan dolgokkal, mint:

• „Ma nagyon bizonytalan voltam egy döntésben, és jól esne, ha meghallgatnál.”

• „Most egy kicsit elveszettnek érzem magam, de nem tudom pontosan, miért.”

Ez is bátorság. Ez is gyakorlás. És minden ilyen kis nyitás után erősebb lesz a belső biztonságérzeted.

4. Figyeld meg, milyen érzés, amikor valaki más sebezhető

Amikor valaki megoszt veled valami nehezet, ne érezd kötelességednek megoldani vagy tanácsot adni. Elég annyit mondani:

• „Köszönöm, hogy elmondtad. Itt vagyok veled.”
  Ez a fajta kapcsolódás segít felismerni, mekkora erő van abban, ha csak jelen vagyunk – egymásnak.

5. Tudd: nem mindig fog jól esni – és ez rendben van

A sebezhetőség vállalása néha fájdalmas vagy kényelmetlen – főleg, ha nem úgy reagálnak rá, ahogy reméltük. De ez nem kudarc. Ez tanulás. És minden egyes próbálkozással kicsit jobban fogod tudni, kinek, mikor, mennyit érdemes megmutatni.

Sebezhetőség, mint bizalom???

Sokáig azt hittük, hogy a sebezhetőség valami gyengeség. Valami, amit csak akkor mutatunk, ha már nagyon muszáj. Ha már nincs más választásunk.
Pedig az igazság az, hogy a sebezhetőség nem a gyengeség jele – hanem a bizalomé.

Amikor valaki meg meri mutatni az érzéseit, a bizonytalanságait, a fájdalmát vagy a zavartságát…..
Nemcsak a szavaimhoz, hanem a valóságomhoz. A gondolataim alá. A mosolyom mögé.

A sebezhetőség az az ajtó, amit nem lehet kinyitni kulccsal. Csak bizalommal.
És amikor valaki belép rajta – nagyon is látja, hogy mennyi bátorság kellett hozzá.

Aki sebezhető, az nem gyenge.
Aki sebezhető, az vállalja, hogy valódi kapcsolódást szeretne.
Hogy nem akar játszmázni. Takarózni. Felvértezni magát páncéllal.
Hanem emberként lenni jelen – ott, ahol a másik is ember.

Szülőként, amikor nem azt mondjuk, hogy „nincs semmi baj”, hanem hogy „most épp fáradt vagyok, de itt vagyok neked.”
Párként, amikor nem visszavágunk, hanem azt mondjuk: „bántott, amit mondtál, mert ……”
Coachként, amikor nem a „tökéletes példát” hozzuk, hanem azt: „én is jártam már így. Tudom, milyen érzés.”

A bizalom nem abban mérhető, hányszor nem törtél meg.
Hanem abban, hányszor mertél őszinte lenni, amikor épp törékeny voltál.

Szeretnél a témával mélyebben és hatékonyabban foglalkozni?
Foglalj időpontot bizalommal konzultációra, várlak tisztelettel!

jakabtundi.info@gmail.com