Kölcsönösség a Szülő-gyermek kapcsolatban….

Ha bárki magára, vagy szüleire ismer…. az csakis a “véletlen” műve…Nagyon erőteljes és fontos téma, amiről írni szeretnék. A kölcsönösség a szülő-gyermek kapcsolatban gyakran elvárásként jelenik meg, de sokszor egyoldalúvá válik – akár a szülő, akár a gyermek részéről. De ez a kontraszt is megadja azt a választási lehetőséget, hogy önmagunk milyen szülők szeretnénk lenni, mivé válunk gyermekünk által, és milyen értékeket szeretnénk továbbadni!  Mi az, amit nem akarunk ismételni a szüleink mintája alapján, és érezzük azt a jogot, hogy változtathatunk évszázados értékrendeken, olyanra, amitől lelkünk nyugodt, és szeretettel átszőtt.

De nézzük a mai témánkat: (a fotó illusztráció)

 Ki bánt kit? – A szülő–gyermek kapcsolat kölcsönösségéről őszintén

Gyerekként tanítanak minket arra, hogy szeressük, tiszteljük a szüleinket. Hogy hálásnak kell lennünk, mert „ők adtak életet”. És valóban – az élet ajándék. De vajon mi van azokkal a gyermekekkel, akik nem kaptak mellé gondoskodást, figyelmet, elfogadást, vagy csak egy ideig? …..mert a szülő feltételhez kötötte a saját elvárásaira építve, hogyan kell a gyermekének élnie az életét, de nem azt kapta…. már megint a feltétel nélküli szeretet ördögkereke…..

Sokszor hallani ítélkező mondatokat:
„Szégyen, hogy nem tartja a kapcsolatot az anyjával.”
„Bezzeg régen nem lehetett így elhagyni a szülőt.”
„Nem szereti az apját? Micsoda ember az ilyen?”

De mi van a háttérben?

Van, hogy a gyermek nem elhagyja a szülőt, hanem el van hagyva. Érzelmileg, fizikailag, vagy éppen a szavak szintjén.
Van, hogy a szülő nem volt képes a szeretetre – nem azért, mert rossz ember, hanem mert ő maga is sérült, elakadt, elhagyott volt.

És igen, van, amikor egy szülő taszítja el a gyerekét. Szégyenli, kritizálja, elutasítja, kontrollálja – vagy épp csak nem érdekli. Ez fáj. Nagyon. És erről ritkán beszélünk.

Pedig a szeretet – ha valódi – nem egyirányú. Nem jár automatikusan, csak mert valaki „anya” vagy „apa”. A kölcsönösség nem elvárás, hanem lehetőség. Két ember kapcsolata, amelynek egyik fele sem kizárólag a másikért létezik.

Lehet, hogy valaki gyerekként túl sokat tett bele. Hűséges volt, csendben tűrt, reménykedett. Aztán felnőttként már nem akar ugyanabba a szerepbe visszamenni. Ez nem hálátlanság. Ez önvédelem.

És igen, vannak szülők is, akik fájdalmat cipelnek, akik nem tudtak másképp működni. Fontos őket is megérteni – de nem a gyermek rovására.

Ha valóban gyógyulni akarunk, akkor el kell kezdenünk őszintén beszélni a kölcsönösségről. Hogy nem minden szülő tud szeretni. Hogy nem minden gyermek képes megbocsátani. És hogy mindkét oldalon emberek állnak – esendő, vágyakozó, sokszor sebzett emberek.

Talán innen indulhat el egy másikfajta párbeszéd – nem a „kellene” szintjén, hanem a „hogyan is volt nekem ez?” őszinte kérdésével.

“Néha tudomásul kell venni, hogy nem vagyunk olyan fontosak másoknak, mint ők nekünk. Ezért sem hiszek az ígéretekben,a ‘majd jövök,meg ‘elmegyünk ide-oda,meg ‘majd találkozunk’,meg ‘majd kereslek’,meg ‘szeretlek,meg ‘számítasz valamit’. Mert,ha valaki azt akarja,hogy jelen legyek az életében, az helyet csinál benne.”
Müller Péter

Mit tehet valaki, ha nem keresik  a szülei, pedig igazából semmi rosszat nem tett?

Ez egy nagyon fájdalmas és összetett helyzet, amiben rengeteg érzés összegubancolódik: értetlenség, bűntudat, hiány, harag, csalódás, sőt akár szégyen is. És még nehezebb, ha a gyermeki részünk nem érti, miért nem vagyok elég fontos ahhoz, hogy felhívjon az anyám?

Először is: nem vagy egyedül. Többen élnek hasonlót, mint azt elsőre gondolnánk – csak kevesen beszélnek róla, mert egyfajta „szent tabu” övezi az anyaságot és a gyermeki szeretetet.

Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?

1. Tisztázni magadban: nem veled van a baj

Ha tényleg nem tettél semmi rosszat, ha végig mentél minden történeten a témával kapcsolatban, és mégis elmarad a kapcsolat, az nem a te értékedről szól. Sokszor a szülő saját sérülései, elakadásai, megbántottságai (amelyek akár kimondatlanul is ott vannak) okozzák a távolságtartást. De az is lehet, hogy egyszerűen nem tud adni – érzelmileg, kapcsolatilag. Sajnos olyan is van, hogy a szülő féltékeny a saját gyermekének sikereire, jól működő párkapcsolatára. Nem feltétlen tudatos ez,de benne van a bezárkózottságban! Igen, ilyenkor ez kemény kihívás az egódnak, a gyermeki énednek! Az egyik legfontosabb dolog az, hogy érzésben érezd, hogy nem gyerek vagy. Felnőttél! Ne tartsd benne magad mártírként az elhagyott gyermek szerepében, az sajnos már megtörtént, és bármit teszel, és ha bármit is tettél, és nem változott a helyzet, akkor idővel meg fog nyugodni a lelked, mert nem lehet örökre önbántalmazni magadat, hogy mit rontottál el. Vannak az életben kérdések, amire kevés vagy egyáltalán semmi választ nem kapunk.

2. Megpróbálni nyitni – ha neked fontos

Ha úgy érzed, nem tudsz békében továbblépni anélkül, hogy próbát tennél, lehet egy őszinte, nyugodt megkeresés:
„Anyu, Apa hiányzol. Én szívesen beszélnék veletek Ha van kedved, hívj fel.”
Ez lehet üzenet, levél, vagy bármilyen formában. Ne azért, hogy „megjavítsd” őt, hanem hogy önmagadhoz hű legyél. Fontos: ne várj feltétlen választ. Ez inkább a saját lelked tisztázása. Van úgy, hogy az egyik fél kevésbé tudatos, de tényleg várja, hogy a másik lépjen. Ebben az esetben jó eséllyel indul újra a kapcsolódás!

3. Engedélyt adni magadnak a fájdalomra

Hiányozhat valaki, aki nem törődik velünk. Fájhat valami, ami sosem volt igazán. És ez a fájdalom jogos. Nem kell letagadni, lekicsinyelni. Ezzel dolgozni lehet – írással, terápiával, coachinggal, önismereti munkával. A legfontosabb, hogy ne magadban akard megoldani, feldolgozni, eljesen normális, hogy ennek van egy folyamata. Ha lenyomod, akkor később dupla erővel tör felszínre.

4. Keresni az „anyai minőséget” máshol is

A szeretet, törődés és támogatás nem kizárólag a biológiai anyától jöhet. Sok nő, barát, tanító, mentor hozhat „anyai energiát” az életünkbe. És te is lehetsz saját magad számára gondoskodó, támogató. Ez nem pótlék – ez belső gyógyulás. Pótolni nem lehet, ami nincs. Nyilván a gyermeki érzés az Anya vagy Apa képéhez kötötte be mindig is azt a fajta érzést, amit tőle kaphatunk, vagy kelelne hogy kapjunk.

5. Dönteni: kapcsolat vagy határ?

Van, akinek megkönnyebbülés elfogadni: ez a kapcsolat most nem működik, és nem az én feladatom életben tartani egyoldalúan. Ez nem elutasítás, hanem határ. Kellenek határhúzások. Volt olyan ügyfelem, aki mindent, de tényleg mindent megtett önzetlenül, viszontvárás nélkül, de nem történt változás. Én nem szeretem az elengedés szót, nem is alkalmazom. Ha annak meg kell történnie, az nem elméből történik. Láttam olyan példákat is, hogy idővel a szülő rájött, hogy ez így nem jó, és önmagától nyitott újra a kapcsolatra.

De mit tegyen az a gyermek (aki egyébként már felnőtt…), akit a szülei nem hívnak fel, nem keres, nem érdeklődik iránta? Aki nem hibázott különösebben, csak egyszerűen „elfelejtődött” a szülői figyelem térképén? Várjon csendben? Vádolja magát? Vagy nyúljon újra a telefon után, hátha most más lesz? Ezek a kérdések mélyen személyesek – és fájdalmasak. Nincs rájuk egyértelmű válasz, mert mindegyik mögött ott van egy élet története, kimondatlan vágyakkal és sebekkel. De egy biztos: joga van mindenkinek ahhoz, hogy megkérdőjelezze a kapcsolatokat, hogy határt húzzon, vagy hogy újra próbálkozzon – nem a másik kedvéért, hanem saját belső békéje érdekében.

Van úgy, hogy egy családban több testvér gyermek is van. És olyan is, amikor az egyik testvért idealizálják a szülők, a másikat pedig mellőzik vagy kritizálják, az nemcsak a szülő-gyermek kapcsolatot mérgezi, hanem a testvérkapcsolatot is megnehezíti,vagy egyértelműen tönkreteheti. És ami talán a legfájdalmasabb: a saját önértékelésünket is szétzilálhatja.

És mit tegyen az a gyermek, akit a szülő nem keres, miközben a testvérét istenítik? Akinek a nevét csak akkor említik, ha kritika hangzik el, de bezzeg „a másik milyen jó, milyen okos, milyen gondoskodó”. Ez az összehasonlítás mérgező. Mert nemcsak azt üzeni, hogy nem vagy elég, hanem azt is, hogy valaki más helyetted elég. És ezt újra és újra megélni – felnőttként is – szívszorító. És bizony hiába akarnál Te segíteni, el vagy utasítva, és azt sem érted, hogy miért. Csupaszív vagy, szeretettel, gondoskodással teli, és nem kellesz.

Az ezzel való szembesülés elsőre ledöbbenthet Téged, értetlenül állsz tehetetlenül, nem kellesz. Harcolsz, küzdesz, szét szeded magad személyiségelemzéssel, kúszol a szőnyeg alatt nem tudatosan. Még sem kellesz. Vannak helyzetek, ilyenek az életben, csak erről igazán nem tanulunk….. nem vagy elég jó, nem tudtál bizonyítani, de egy idő után már nem is akarsz! FELNŐTTÉL! Nem tartozol már senkinek és semminek, ha lelkiismereted tiszta!

A megerősödés első lépése az, hogy nem hagyjuk, hogy mások mércéje határozza meg az önértékünket. A szüleink véleménye fontos lehet – de nem az igazság maga. Megerősödni azt jelenti: visszatalálni a saját történetünkhöz, a saját szívünkhöz. Felismerni, hogy az ő elfogadása nem feltétele annak, hogy értékesek legyünk. Megtanulni támaszt keresni önmagunkban, barátainkban, támogató közösségekben. És ami talán a legnehezebb, mégis felszabadító: elengedni a reményt, hogy egyszer majd úgy szeretnek, ahogy mindig is vágytunk rá – és elkezdeni úgy szeretni magunkat, ahogy mindig is megérdemeltük volna.

MERT NEM ÉLHETED LE AZ EGÉSZ ÉLETEDET ÖNBÁNTALMAZÁSBAN!

Meg lehet tanulni Önmagadat úgy a legjobban szeretni, hogy ezek a mentális fájdalmak elcsituljanak, és oda helyezd a fókuszodat, ahol igazán becsülnek, szeretnek! És önfejlesztéssel el tud jutni odáig, hogy megbocsájtasz!

Én bízom benne, hogy most, amikor olvasod soraimat, Téged elkerült ez az élethelyzet.

De ha mégsem, és segítségre van szükséged, várlak tisztelettel, jelentkezz be konzultációra!

jakabtundi.info@gmail.com