Mielőtt elkezded olvasni az írásomat, kérlek légy éber érzéseidre, bejegyzésemnek nem szándéka az energiák lehúzása, a sajnálat, az emlékeid felkavarása, a szomorú állapotba hívás! Inkább a célja a megnyilatkozás, akár részedről is a bejegyzés alatt, és a választási lehetőség arra a helyzetre, ha szembesülsz vele.

 

Beszélgetnünk kell róla! Nem minden nap, de kell! Nem dughatjuk a fejünket a homokba. Beszéljünk egy kicsit a halál létezéséről!  Hogy miért írom le saját történetemet? Talán lesz egy momentum, egy gondolat, ami segít, kicsit megnyugodni azoknak, akik átéltek vagy mostanában élnek át hasonló helyzetet. Előbb-utóbb mindenkit megérint a téma, fiatalt, idősebbet, az Embert!

Nagyszüleim elvesztése kisgyermekként megviselt, lehettem 6-7 éves, hármat is elveszítettem rövid időn belül! Akkor még csak annyit érzékeltem gyermekként, hogy nincsenek, és láttam a szüleim szomorúságát! Voltak olyan jók, hogy a bánatukat igyekezték önmagukban, illetve egymás között lerendezni, megbeszélni, minket hagytak gyermeknek lenni! De máig emlékszem összetört, könnyes szemükre! Elvonultam, és kisírtam magam, valahogy akkor kezdett derengeni, hogy mi ez itt akkor, hogy nem örökké élünk, és most akkor Ők hova mentek, és mikor találkozunk újra. Persze az évek múlásával gyermekfejjel, tudatlanul megnyugodtam, elfogadtam, és jártam tovább utamat, de nagyszüleimmel megélt közös emlékeimet velük mindig szívemben hordozom.

 

 

Aztán már majd nem lassan felnőtté váltam, amikor jött a kiszámíthatatlan, a váratlan, a megdöbbentő. Még 18 sem voltam, mikor édesapám egy vizsgálatról nem tért többet haza, csak helyette egy távirat jött. Ezt még így sosem írtam ki magamból! Virgoncan játszottunk testvéremékkel a szobában, Anya a konyhában, este volt, csengettek. De nem Ő állt az ajtóban! Erre nem lehet felkészülni, sem a hirtelenre, sem arra, amikor tudod, hogy elkövetkezik lassan, és el kell búcsúznod. Megfordult a világ, szívet tépő fájdalom, tehetetlenség, ordítani, ütni, hogy miért akkor és miért pont Ő. Hirtelen megfordul a világ, és meghasadsz, mi ez az egész? Ugye ismerős kérdések és érzések azoknak, akik már ezen keresztül mentek? Évek teltek el, hosszú évek a bánattal, lelki fájdalommal, fizikai hiánnyal, amit éreztem. Míg nem elkezdtem “felszínre” hozni magamból különböző fizikai tüneteket, van, aki bár betegségnek nevezi, amiről aztán kiderült, hogy szervi oka nincs, hanem egyértelműen Édesapám elvesztésével hozható mentális összefüggésbe!Inkább olyan mentális állapotok, amiket sokáig lenyomtam magamban!

 

De akkor mit kell tennem? Min kell változtatni, hogy ne szenvedjek tovább?

Sokszor beszélgetnek emberek arról, hogy ha újra kezdenék az életet, ezekkel a szituációkkal, akkor min változtatnának! Sokan rávágják, hogy semmit, de az én véleményem az, hogy igenis lett volna mit másképp csinálnom! Hogy mi akadályozott meg ebben? Nem voltam elég tudatos, információhiányaim voltak az életről, önmagamról, a körülöttem lévő világból! Igen, mondhatod, hogy de még csak 18 voltam és fiatal és más volt a feladatom akkor, minthogy az élet-halál kérdésén filozofáljak. Igen, ez így van, de a gyász, amit meg kell adnunk magunknak, ha elveszítünk egy szerettünket, nálam jóval tovább tartott, mint általában. Bár nem hiszem, hogy erre aztán lenne tökéletes recept bárki részéről is. Mindenesetre a mai tudásommal már másképp látom a helyzetet mind azok mellett, hogy az érzéseim nem változtak bizonyos szinten, hogy még ma, 30 év után is nagyon hiányzik és tudok sírni, de megtanultam ezen érzések felett az irányítást átvenni. Már nem uralkodnak rajtam, nem tesznek beteggé.

 

 

Az első 20 évben rengeteg módszerrel találkoztam és próbáltam ki, amiről azt hittem, hogy segíthet feldolgozni Apukám elvesztését, mindig vártam egy külső megoldást! Pszichológiai beszélgetések, oldások, spirituális módszerek, energetikai tisztítások, és még sorolhatnám mennyi mindent kipróbáltam, használtam, tapasztaltam, és van, amelyik átmenetileg segített is. DE emberileg az elme, ha olyan embert veszít el, akivel szeretetben élt, kötődött hozzá, akkor nem fogja elengedi, csak egy szintig. Most mondhatjuk, hogy ez egy nézőpont, egy berögzült hitrendszere az egonak, vagy bármi más filozófiai magyarázat, amik olykor szeretnék az embert a tudatosság jegyében emberségéből kiforgatni.

DE ki kell jönnünk abból a spirituális elengedés öncsapdájából, hogy elengedés! Az elme nem képes ezen a szinten a halál gondolatát, a nemlétezést, a fizikai megszűnést  feldolgozni teljes mértékben, sem nagyszülő, szülő, gyermek, közeli barát elvesztését, hogy nem hallod a hangját, nem érinted, nem tudsz tanácsot kérni, nem érzed az energiáját. Ha mélyen belegondolsz, amit legtöbben inkább bele sem mernek gondolni, mert tudják, akkor megjelenik a félelem az ismeretlentől (?).  Nagyon sok mentális problémának, lelki vívódásnak a legvégső oka a haláltól való félelem. Néha túl kell lépnünk és lenyugtatnunk az elménket!

Akkor hát mit tud az elme? Bizonyos szinten megérteni, megnyugodni, és feltenni a személyiségünk egy olyan polcára, ahol mély fájdalom nélkül nyugalomban tud lenni. Ehhez meg kell adnunk magunknak a gyászidőt, ha kell, beszélni róla, sírni és semmiképp sem elfojtani az érzéseket, vagy főleg nem szégyellni azt! Utána hullámokban jelentkezik, és kinél hamarabb, kinél később elcsitul, hiszen a saját életünk folyik tovább, és érdemes arra fókuszálni! Szülőként kihívás, hogy egyszer majd a gyermekink is szembesülhetnek az elmúlással, igazából erre felkészíteni úgy gondolom senkit nem lehet, ez az a folyamat, amit át kell élni. Természetesen vannak olyan emberi kapcsolatok, ahol nincs mély kötődés érzelmileg, ott könnyebb az elfogadás.

 

Nézőpontok, amiről eldönthetjük, hogy melyiket érezzük sajátunknak, vagy amitől az elmének legalább megnyugszik! Hogy ez csak elménk megnyugtatására alkotjuk-e meg, és van, aki önbecsapásnak nevezi? Minden lehetséges.

1. Van “élet” a halál után is, és még valamelyik életben találkozunk szeretteinkkel (?)
2. Halálunk után eldönthetjük (?), hogy újjászületünk vagy kilépünk a létkerékből a fénybe (?)
3. Nincs más, csak ez az élet, utána semmi (?)
4. Ez is illúzió, mint maga az élet (?)
5.Szerettünknek is meg volt a megírt élete, annyi ideig, amíg élt, és ezt tiszteletben kell tartanunk.
6. Ha kell, idézd fel a közösen eltöltött boldog perceket, nevess újra és sírj újra ha kell!
7. Soha senkinek ne engedd, hogy azt mondja valaki,  hogy ne sírjál! Sírjál, add ki magadból az érzéseket, egy idő után már kontrollálni tudod, hogy ne vigyen át “világfájdalomba”! Nyugodtan dühöngj is, csapj oda egy párnát, káromkodj, firkálj, add ki a feszültséget magadból!
8.Sportolj, rajzolj, menj közösségbe, beszélgess, foglald le magad! Ezt ne tartsd menekülésnek a problémád elől, ezek segíteni fognak oldódni!
8. Merj segítséget kérni, ha egyedül nem tudod feloldani a fájdalmadat!
9. Felismerjük önsajnálatunkat, ami a gyászidőn túl jelentkezik, és elfogadjuk a szerettünk eltávozását, hiszen nem tudjuk visszafordítani az időt.
10.Átfordítjuk a gyászt hála érzéssé, és képesek vagyunk megköszönni mindent, amit kaptunk egymástól az eltöltött éveink alatt!

 

 

Az én életemben a “Kislány” énem, személyiségjegyem sérült meg, hiszen nagyon fiatal voltam, sok mindent szerettem volna még Apukámmal megélni. Volt egy nagyon korai időszak, hogy haragudtam is rá, hogy itt hagyott, hiszen Ő nagyon akart engem erre a világra. Miért hagyott itt akkor? Később felismertem, hogy ez részemről a felelősség áthárítása volt, tudatlan voltam, könnyebb volt rá haragudni, mint magamban keresni a feloldozást. Jöttek a lelkiismereti kérdések, vajon én megadtam neki, amit adhattam, szépen beszéltem vele, hálás voltam? Persze, hogy voltak a válaszokban nemek is, hiszen abszolút gyerekként nem élünk igazából annyira tudatosan. Biztos ismeritek a Szeretetnyelv módjait. Nekem az ölelés volt az a szeretetnyelvem, amivel Édesapám mindig kifejezte az irántam érzett szeretetét. Távozásával a mellett, hogy egész lénye eltávozott, elment vele az a csodálatos érzés, energia, ami egy ölelésben benne lehetett. Ezt kerestem és kutattam utána mindenhol, vártam, elvártam.

Pár évvel később negyedik nagyszülőm is elment, nagymamám, akivel életem minden titkát megosztottam, tőle viszont el tudtam köszönni, tudtam, többet nem látom. Ez sem volt könnyebb, otthagyni valakit, akiről tudod, többet nem látod. És ez vonatkozik emberi szeretteinkre és eltávozott házi kedvenceinkre is!

 

 

 

Önismereti utam részeként rendeznem kellett egy gondolatot magamban, belső megoldást keresni. Hálásnak lenni, hogy általuk lehettem, és befejezni az önzést, amivel annyira nem akartam elengedni. Rájöttem, hogy óriási szenvedést okozok magamnak, és ez elveszi az energiámat, egészségemet, időmet a saját életemtől, hiszen nekik nem tudok már segíteni visszatérni. Kezdtem megnyugodni. Ez nem azt jelentette, hogy nem sírtam, vagy nem gondoltam rá, csak átbillent egy önsanyargatásban lévő állapotból egy önmegismerés felé.

Mi a helyzet a temetőbe járással? Én akkor járok oda, amikor a lelkem kívánja, hogy menjek, sosem kötelezettségként. Igaz, sosem szerettem a kötelező műalkalmakat, hogy csak azért tegyek bármit is, mert a köztudat akarja. Sokan nem járnak novemberben oda, hiszen a sok fájdalom, a gyász létrehoz egy olyan rezgést, melyet, ha nem tudunk felismerni és kezelni, rossz hatással lehet ránk, hiszen akaratlanul is át lehet venni mások érzelmi hangulatát!! Semmi baj nincs azzal, ha otthon egy csokor virággal és egy mécsessel, gyertyagyújtással emlékezünk, amikor úgy érezzük itt az ideje!

Egy dolog  fontos! Tartsuk tiszteletben egymás ezzel kapcsolatos nézőpontjait, hitét, de ne legyen lelkiismeret furdalásunk, ha nem mások “szabályai” szerint tesszük ezt.

Miért jó ezeken a nézőpontokon elgondolkodni önmagunkon túl? Mert akinek van gyermeke, előbb-utóbb sajnos Ő is szembesülni fog az elmúlással, és nagyon fontos, hogy Én szülőként hogyan állok ehhez a kérdéshez, hogy tudom Őt segíteni a feldolgozásban!

És hogy igaz-e az a mondás, hogy “Majd az idő feloldja.” ? Őszintén? Teljesen sosem fogja, talán lenyugszik, de ha valakinek sikerül, az nagyon magas szinten képes az elméjét kikapcsolni, némely esetben lenyomni, vagy azok az érzések elcsitulnak, megszűnnek, amit előtte érzett. De ami nincs feldolgozva, az később sokszorosával tör felszínre!  Nekem 35 év után is könnybe lábad a szemem, de nem állok neki ellen, hagyom és megnyugszom, nem marcangolom magam, de utána visszafordítom a figyelmemet az Életre, a jelenre! És van, akik nem álltak életükben érzelmileg közel hozzánk, csak ismertük, tőlük hamarabb el tudunk válni.

 

Elengedés? Abból a szempontból nincs, amiről sokan azt gondolják, hogy kimondják hogy elengedik, erőlködnek évekig, de nem megy. Nem. Mert amíg valaki csak egy kicsit is kötődik érzelmileg az elvesztett szerettéhez, sosem fog létrejönni a teljes elengedés! És itt jön a spirituális dolog paradoxona. Nem is kell elengedni! Ha valakiben megtörténik a feldolgozás, önmagától megnyugszik az egó és a lélek!
És hogy addig mit tehet az, aki elengedni szeretne?! Inkább azt tanácsolom, legyen a szívében egy kis szekrény, egy kis polc, ahol a szerette lakozik, ha kell vegye magához, szeretgesse, sírjon, nevessen, élje meg a hiányt, utána pedig tegye vissza a szívébe a polcra! Ne akarjuk megtagadni emberi mivoltunkat! De azt sem hagyjuk, hogy évtizedekig a gyászba ragadjunk!

 

 

Egy dolog biztos:  a legnagyobb szeretetünk a szívünkben van eltávozott szeretteink iránt, magunkkal hordozzuk Őket emlékeinkkel együtt!

Békés, megbecsült napot és emberi kapcsolatokat kívánok Neked!
Köszönöm, hogy megtiszteltél, és hogy végig olvastad bejegyzésemet!
Amennyiben úgy érzed, hogy segítségedre lehetek,
 Egerben és Budapesten személyesen, illetve online konzultáció
keretén belül szívesen fogadlak!

 

 

JAKAB TÜNDI

Életvezetési tanácsadó, coach

          /Yogapsychoterapy and lifecoach consultant/

Masszázsmegoldások

E-mail címem: shiamand@gmail.com

Telefon: +36209793670

Közösségi oldal:
Tudatos élet a gyakorlatban
Tudatos Életmód Egészség Stúdió – Eger